David Cronenberg, Takeshi Kitano, Shane Meadows – a nagy nevek versenyét sportnyelven szólva a surranópályán aratott győzelmével egy ismeretlen brit hölgy, Bille Eltringham nyerte a Titanic Fesztivál nyolcadik versenynapján.
Cronenberg és Kitano rendezői kvalitásait most is bizonyította, előbbitől a Pók, utóbbitól pedig a Bábok dramaturgiailag átgondolt, stilárisan a tökélyre fejlesztett filmek, és talán épp ennek köszönhetően kissé steril műalkotások, különösen a lendületes, fésületlen, zsigerekre ható Eltringham-film tükrében.

A kanadai David Cronenberg Pók című filmje a Cronenberg-rajongók számára csalódást okozhat, a biohorror mestere ezúttal a lélek sötét bugyraiba szállt alá. Filmje értelmezéséhez már a kezdő képsorokon megadja a kódot, a stáblista málló, töredezett vakolat-foszlányokon jelenik meg, felidézve a pszichológiából ismerős Rorschach-tesztet, melynek lényege, hogy az amorf formákban mindannyian a saját tudattalanunkra vagyis szabályos képekre ismerünk rá.

A film főhőse, Pók (Ralph Fiennes) az elmegyógyintézetből szabadulván visszatér ifjúsága színhelyére, az East Endre. A múlt megelevenedik, de Cronenberg nem a hagyományos flashback-technikát alkalmazza ennek ábrázolásához, hanem sajátos formát választ. A felnőtt Pók utcasarkokról, ablakokból, ajtónyílásokból lesi valamikori családját és önmagát, nem egyszer egy légtérben tartózkodván velük. A sötét múlt feltárul –Pók úgy hiszi apja (Gabriel Byrne) megölte az édesanyját, és helyébe egy prostituáltat hozott pótanyaként a családba.

Mielőtt azonban a néző azonosulna a kis Pókot ért traumával, egyre több motívum kérdőjelezi meg azt. Az apa váltig tagad, a szőke utcalány pedig titokzatos módon Pók jelenében is fel-felbukkan. A magyarázat a nyitókép alapján válik egyértelművé –Pók elméje a Rorschach-teszthez hasonlatosan működik, a szereplőkbe, a helyzetekbe mindig tudattalan vágyait vetíti bele. Édesanyját kisfiúként ő ölte meg, mivel nem volt képes elviselni, hogy az apjával szexuális kapcsolatot folytat. Tudattalanjában a szent anya képe egy prostituáltéval keveredett, aki ellen már képes volt az Ödipusz-komplexustól feltüzelten gyilkosságot elkövetni.

Ahogyan Cronenberg, úgy Takeshi Kitano sem a tőle megszokott vérengző formáját hozta. Új filmje, a Bábok, a Tűzvirágokhoz hasonlóan szelíd, letisztult alkotás, mely a párkapcsolatok buktatóit állítja középpontjába. Három történet három párját ismerhetjük meg a filmből, kiknek sorsa néhány helyszínen keresztül, laza szállal kapcsolódik egymáshoz. A probléma azonban mindhárom esetben azonos, a szereplők a klasszikus francia drámák hőseihez, Corneille és Racine szereplőihez hasonlatosan az erkölcs diktálta kötelesség és a szív szavának feloldhatatlan dilemmáját élik meg.

Matsumoto éppen új szerelmével készül házasságot kötni, amikor megtudja, hogy régi menyasszonya a hír hallatán megháborodott – otthagyva a násznépet a segítségére siet; a középkorú yakuza az életével fizet azért, mert visszatér abba a parkba, ahol egykori szerelme még mindig várja a megbeszélt órában; a popsztár rajongója saját szemét szúrja ki, hogy az autóbalesetben megsérült csillag színe elé járulhasson, aki nem szeretné, ha bárki is látná ebben a nyomorúságos állapotban.

A kezdő képsorok, a Bunraku bábszínház előadásának egy részlete, ugyanúgy ahogyan Cronenberg filmjének nyitó képkockái, az egész művet értelmezik –a szereplők bábok, akik azzal hogy a sikert, a hatalmat választják a szívvel szemben, a nagy bábjátékos, a keleti erkölcs és hagyomány elvárásaihoz igazodnak.

Bille Eltringham Nem fenékig tejfel című filmjének hősei ezzel szemben törvényen kívüliek, saját elvárásaik és igényeik szerint élnek. Spike és Heaton kisstílű bűnözők, akik azzal akarják megünnepelni Spike szabadulását a börtönből, hogy autójukkal útnak indulnak a skót felföldön. A tankból azonban rövidesen kifogy a benzin, hőseink egy tanyára vetődnek, ahol a gazda rablóknak hiszi őket. A nagy kavarodásban Spike fatális módon lelövi a gazda lányát, így menekülniük kell.

A kis költségvetésű mozi feszes tempójú pszichológiai tanulmány a két egymásnak kiszolgáltatott hős, valamint az önbíráskodásra kihegyezett, bosszúszomjas helyi közösség viszonyáról. Hasonlóan a ’70-es évekbeli Veszélyes vizeken című klasszikushoz, ebben a filmben is a civilizáció és a vadregényes természet kerül szembe egymással. Spike és Heaton számára a város a civilizációt, a civilizáció pedig az életet jelenti, egy elállatiasodott, öntörvényű közösség vérszomjával szemben. Ahogyan a két barát egyre beljebb jut a skót mocsárvidéken a kapcsolatok is egyre ingoványosabbá válnak, a kezdetben barátságos táj, követve a megváltozott viszonyokat, egyre ellenségesebb színben tűnik fel, míg végül Spike halálát okozza.

Shane Meadows filmjének, a Volt egyszer egy Közép-Anglia című mozinak is egy ingoványos kapcsolat áll a fókuszában. Dek barátnőjének, Shirleynek az életében újból felbukkan egykori bűnöző kedvese, gyermekének apja, aki megunva a tékozló fiúk életformáját, szeretne visszatérni a jó meleg családi fészekbe. A komédiának csúfolt film, mely helyenként érzelgős húrokat is penget, a Volt egyszer egy vadnyugatra hajaz (cím, szüzsé, Morricone-ihletésű zene, western szerkóba öltözött szereplők).

A humor főként a jellemkomikumból építkezik, és az olyan amerikai vígjátékokat idézi, mint a Dögölj meg, drága Mona! vagy az Érzéki csalódás (a félművelt középosztálybeli hősök, túlkarikírozott fizimiskával egy-egy irányadó jellemvonással nagyban érzelegnek), sőt nem átall a tinivígjátékok (Amerikai pite) modorában néhány altesti poént is eldurrantani. Egyszóval, nem egy nagy durranás.