A tízéves fiú és anyja egy távoli tanyán élnek a hatalmas finnországi erdőség közepén. A hallgatag fiú rendszeresen meglátogatja mogorva apját a börtönben, egy fadobozban dohányt visz neki. Anyja soha sem kíséri el, igaz, ezt a gyermek nem is kéri. Egy nap súlyosan sebesült idegen lép be hozzájuk megtörve szokásos, néma együttlétüket. A férfiról, aki lőtt sebből vérzik az oldalán, kiderül, hogy az apa ismerőse. Szállást kínálnak neki az istállóban, lassan meggyógyítják, végül befogadják a házba is. Az idő múlásával a fiú összebarátkozik vele, az idegen kártyatrükköket mutat neki és megtanítja lovagolni, az anya pedig megosztja vele az ágyát. Az apa is tud a kényszerűségből befogadott látogatóról, aki hajdanán cinkosa lehetett, most pedig fokozatosan elfoglalja helyét házában, családja életében. Egyre bizalmatlanabbá válik, ez a látogatás nem ígér boldog befejezést.
A finn rendező Jukka-Pekka Valkeapaa drámáját akár Móricz Zsigmond is írhatta volna. A kemény megélhetési feltételek között robotoló csonka család számára felszabadulást jelent az erőszakos apa kényszerű távollétében betoppanó, barátságos idegen jelenléte, közeledése a sérült lábbal bicegő anyához és az önkéntesen némaságba menekülő, de szeretetre és igazi apafigurára vágyó gyerekhez. Rideg és érzéketlen világ, bárhol lehet ez a sűrű vadon, jelöletlen ösvényeivel, sebes folyású patakjaival, sziklaszirtjeivel és váratlanul feltűnő szakadékaival. A képi kompozíciók ismételgetése is ezt a hatást támasztja alá, nagy totált látunk az agonizáló lóról, vérben fetrengő csirkékről, összetört tojásról, rikoltozva veszekedő, hirtelen felröppenő varjúkról vagy éppen egy dühösen fát aprító fejszéről. A hétköznapok szigorú rendjébe bekúszik a félelem, a veszélyérzet fokozódik és a közelgő tragédia jelei minduntalan áttörnek a csend burkán. A természet zajait vagy a gramofon melegséget árasztó hangját egy alacsonyan szálló, förtelmesen hangos repülőgép zúgása nyomja el. Noha a rendezés nemcsak térben meghatározatlanná, de időtlenné is kívánta tenni a filmet, a történet bizonyára valamikor az 1920-as és 1930-as évek fordulóján játszódik.
A finn rendező stílusát gyakran hasonlítják Tarkovszkijhoz, utalva a szereplők és a természet szimbiózisára, a cselekmények és a természeti jelenségek illetve az emberi érzelmek és az állati szimbólumok közötti hangsúlyozott kapcsolatra. Hasonló megfontolásból ide citálhatnánk még Robert Bresson nevét is. Bresson és Tarkovszkij mindig a létezés mikéntjére kérdeznek rá, filozofikusan, a metafizika szférájába emelve a hétköznapokat. Valkeapaa esetében viszont a forma elnyomja az emberi drámát. Túl sok a szürreális hatás, az akusztikus elemek olykor önkényesen túladagoltak, mint az erdőben nesztelenül járó fiú alatt megreccsenő gallyak esetében. A kortárs zenei effektusok gyakran felhangosított használata sem tesz jót, félelmet keltenek és ijesztgetnek bennünket, amikor éppen elábrándoznánk vagy elgondolkoznánk. Ugyancsak visszaüt a nyitott mű következetesen alkalmazott koncepciója is. A rendező megválaszolatlanul hagyja kérdéseit, nem tudjuk, miért ül az apa, hogyan sérült meg az anya, ami még nem lenne baj. Az idegen döntése, menekülése az erdő mélyén a kiúttalan kút mélyére viszont már zavarba ejtő és érthetetlen is. Úgy tűnik, a nézőknek kellene tündérmesévé formálni az a hiátust, amit az alkotók hagytak maguk után. A képzelőerőnkre bízzák, hogy kitöltsük az üres lapokat, ahelyett, hogy minél több értelmezést olvasnánk ki a műből.
Mindamellett a Látogató bizakodásra okot adó debütálás. A rendező tiszta gyermeki tekintettel nézi a világot. A fiú a padláson lévő menedékéből egy lyukon keresztül, ajtóréseken és ablaknyílásokon át figyeli az eseményeket, ami távolságtartására utal a felnőttek világával szemben. Az erőszak és az elfojtás némaságra kárhoztatják, ellenkező esetben üvöltenie kellene. Azt hiszi, elbújhat a tragikus fordulatok elől, amelyek azonban átmasíroznak a szülői ház minden szegletén.
