A fesztivál egyik legnagyobb figyelemmel kísért vetítése vitathatatlanul az idei német sikertörténet, a 23 éve várva-várt messiás, a legjobb külföldi film Oscarját bezsebelő Hontalanul Afrikában. Caroline Link munkája nem feltétlenül új a hazai közönség számára, hiszen tavaly októberben már megért egy vetítést az Uránia moziban a hasonló című Stefanie Zweig-regény magyar nyelvű megjelenése alkalmából. A rendezőnő számára viszont az Oscar-élmény nem egészen új, mivel 1998-ban már kiérdemelt egy akadémiai jelölést A csenden túl című alkotásával.

A dolog pikantériája, hogy a nagytotálokkal tűzdelt, korábban Bajor Filmdíjjal, Német Filmdíjjal és Karlovy Vary különdíjával jutalmazott romantikus nagymozi hollywoodi mennybemenetelén maguk az alkotók nem jelentek meg. Stílusosan így tiltakoztak az éppen folyó iraki háború ellen. Ez már csak azért is illeszkedik a film szövetébe, mert a Második Világháborút a „távol maradók” szempontjából megközelítő mozi pontosan effajta üzenetet hordoz magában. A náci Németországból menekülő zsidó ügyvéd sorsán keresztül mindazok közelképbe kerülnek, akik annak idején megmenekültek a gettó, vagy a haláltáborok poklától, és nem sötét pincékben vészelték át a világégést. A duplacsavar, hogy történetünk hősei a már szintén százszor megénekelt titokzatos Afrikát választják önkéntes száműzetésük helyszínéül. A problémák talán szokványosak: a jóléthez szokott civilizált európai nagystílű távolságtartással viseltetik a természet világával szemben. A nőnek évekbe telik megválnia az utolsó pillanatban kapaszkodóként vásárolt estélyi ruhától, a férfi csak egy hatalmas, drámai bonyodalomként kitörő sáskajárás során érti meg az extrém helyzetekre alkalmazható felelősség fogalmát. Mivel végig idegenként, átutazóként viselkednek, az aggasztó, távolról érkezett hírekkel és szalvétapapírra kapkodva hevenyészett honi sorokkal körített egyenlítői valóság sohasem érinti őket elég közelről. Az egyetlen, aki valóban jelen van, s aki valóban értékelni tud: a gyerek. A néger csemeték között szinte világítóan sápadt Regina Owour, a szakács barátságán keresztül éli meg Afrika ízeit és harmóniáit. A házasságtörés, szocializáció, pénztelenség és fogság kálváriáját végigjáró család sorsának tanulsága: a diszkrimináció sokféle lehet: fehérnek lenni a feketék között, zsidónak lenni a németek között, németnek az angol felségterületen, s talán egyszer majd afrikainak lenni germán földön. De ez már egy újabb történet.

Ha már Második Világháború: kinek ne jutna eszébe Roman Polanski három Oscarosa, A zongorista, ami sikertörténet tekintetében inkább szólt a főhőst alakító Adrien Brodyról, mint magáról a rendezőről. A német filmválogatás ez ügyben is tartogat némi meglepetést: a Budapestről indult édesanyja révén magyar vonatkozásokkal megáldott ifjú titán ezúttal kemény fiúként mutatkozik be. Az amerikai koprodukcióban New Yorkban készült locarnói Ezüst Leopárdos Love the hard way (Peter Sehr) természetesen még az ismertséget hozó Polanski-mozi előtt forgott. A most már védjegyként is eladható szomorú Pierrot-arc itt még csak a nagyon laza, kígyóbőrben, rod stewartos hajkoronával trendiző kisstílű Jeff vonásaiból villan elő egyszer-egyszer, aztán a drámai végkifejlet felé száguldva egyre többször. Amikor a beszervezett prostikkal hancúrozó üzletembereket Joe Pescit idéző haverja oldalán rendőregyenruhában megbírságoló Jeff elcsábítja az eminens biológushallgatót, még nem sejti, hogy a végzet közel jár. Nem a jó téríti meg a rosszat, hanem épp fordítva. Ugyanis amikor az asszony igazán szeret, megbolondul, sőt magába bolondít, ahogy azt nemrég Audrey Tatou is bizonyította (Szeretni bolondulásig). A csalódás hatására magából teljesen kivetkőző Clair féktelen iramban űzi az ipart. Az üzletszerű kéjelgés szinte a szenvedélyévé válik. Mire azonban a sajnálat és csodálat keverékével küzdő hősszerelmes felfedezi magában a gyengéd kötődés jeleit, a törvény lesújt és az egymásra találást egy sorscsapással vágja ketté. Ami a börtön, az öngyilkosság és a késelés után van, az nem a jól megérdemelt boldog összeborulás, hanem távolságtartó ismerkedés. Új élet? Vagy a régi lezárása? A love storyból mindenesetre regény születik a priuszos író tollából.


Gengszter-romantikában utazik Christian Petzold is. 2001 Német Filmdíjasa Bonnie és Clyde (vagy inkább a Született gyilkosok) történetét megtoldotta eggyel, s kreált melléjük egy gyereket. Ráadásul, hogy mindez ne legyen túl egyszerű, a bonyolult menekülési útvonalakon portyázó pár egy folyton duzzogó kamaszlánnyal veszi nyakába a világot. Mindez nem elég: az illegalitásban élő családot nem egyszerű bűncselekményekért, hanem terrorizmusért körözik. Amíg a szülők azon dolgoznak, hogy Portugáliából Németországon keresztül Dél-Amerikába szökhessenek egy vadonatúj kellemesen unalmas kispolgári életbe, a titkos utakon szájában cigarettával lődörgő Jeanne megismerkedik az első szerelemmel. Ebben talán nem is lenne semmi furcsaság, ha a Belső biztonság gyerekhőse nem rettegő rejtőzködésben s felnőtteknek szánt halálos játékok közt töltené mindennapjait. A lassú, lépésenként kibontakozó, akcióktól szinte teljesen mentes történet utolsó előtti lépcsőfokán ott a választás. Szerelem vagy család? Ez még egy koraérett 15 évesnek is sok. Bizonyítva, hogy a felnőtté válás igenis rázós dolog, az események felpörögnek. Jeanne kikotyogja a titkot, a szerelmes lovag feljelent, a bankrablásra fanyalodó nincstelenné vált terrorista-házaspár kocsija fejre áll. A 15 éve építgetett világnak vége, a bizonytalan biztonság oda, marad a karambolba szédült fej és egy nyitva hagyott nagy kérdés: vannak-e túlélők?