A költőnő és a bányász

Zsófia személyében egy március 15-i koszorúzáson megérkezett a veszte. A nálánál tíz évvel idősebb, boszorkányos bölcsességű költőnő azonnal megragadta őt, mivel egy ismerősét vélte fölfedezni benne, aki annak idején börtönben ült. Noha a bányászt ’56-ban vitték el otthonról – fegyvert kerestek nála – aztán két és fél évig hűlt az étel otthon, és várta egy asszony – Zsófia nem őt kereste. Mégis próbára tette a férfit. Azt lódította, a Május Parkban lakik egy állomáson, nincs otthona; hol az egyik, hol a másik fia dobja ki a lakásából. A bányász azt mondta: hozzá eljöhet.

A megrendítően szelíd, elegáns, érzékeny, finom, bámulatos humorú Zsófia az Amatőr Költők-Írók Országos Szövetsége tagja, piros bőrkötésű, Enyém című verseskötetét magánkiadásban jelentette meg – ő szerezte a huszonkét szponzort. A Polgárőrség majálisán saját versét szavalja, unokája, ifj. Chrenkó László énekes-zenész Armstrong-slágert ad elő magyarul, aztán „Laci bácsi” örömére eldalolja a „Van egy ház a Tisza-parton”-t. Zsófia minden áldott nap háromszor teszi meg az utat, amikor ételt visz. Egy lakhatásra lényegében alkalmatlan tákolmányban, és a bányász „legénylakásában” él. Utóbbi helyen alig-alig tud elaludni, mivel László éjszakai bagoly, a konyhát célirányzó rendszeres portyáin pedig hamarább megtalálja az itókát, mint a „kaját”.   
Zsófiának nem volt „szerencséje” a férfiakkal, ahogyan – élek a gyanúperrel – a bányásznak sem a nőkkel. A költőnő két fiút szült férjének, akitől elvált, miután az „megbotlott”. Öt évig nem bírt ránézni egy nadrágra sem, majd mindaddig együtt élt egy „nadrágossal”, míg egy nap meg nem látogatta őt három gyűrűs menyasszony.  Ezt követően találkozott egy jóemberrel, nyolc évig volt a társa, eltemette a férfit.

A bányász a tetoválásait mutatja: karján egy meztelen nő volt – miután a Dagályban határozottan jelezték, itt ez nem járja, a nőre bugyi került. Mellkasát – az eredeti elképzelések szerint – Karády és Jávor díszítette volna, ám a férfi egy idő után lemondott Jávor bajuszáról; a rajongást fölülmúlta a fájdalom.

Zsófia és embere más világban élnek. A költőnő többször kimondja: a férfi durva, követelőző. Sokszor nem értik meg egymást. Sokszor belefárad. Horgászás közben – a férfi horgászbotján leginkább a hínár akad meg – mégis megjegyzi: ő már kifogta a legnagyobb halat.

László szilvát szed, dalolászgat - nem a Schubert-dalokat kultiválja -, fehér gatyájában Zsófia szerint úgy fest, mint Rózsa Sándor – és már megint nem hajlandó szandált húzni.

A bányásznak Zsófia a huszonnyolcadik asszonya – harminckettőig szeretett volna eljutni. Ma már talán lemondana az önmagának kijelölt rekord fölállításáról.

A kitűnő – elsősorban – romafilmes Varga Ágota munkájában két, lehengerlő őszinteségű ember hetven percben igazat mond, miközben – mit sem zavartatva magukat a stábtól – élik mindennapjaikat, és készséggel válaszolnak remek beszélgetőtársuk kérdéseire. Varga Ágota szerelmes filmje leszámol a tévhitekkel és az illúziókkal.

Zsófiát nézve-hallgatva lassacskán azon kaptam magam, élő komplexussá alakultam át hintaszékemben. Ha felém szállt volna egy angyal, hogy megkérdezze: „Mondd, de gyorsan, mit kívánsz?”, azonnal rávágtam volna: „Odaadó szeretnék lenni”.

Akác utca

Az alkotó bravúros megoldást választott az embertelenül lepusztult hidasi cigánytelep – és egy-két lakójának – bemutatására. Az Akác utca maga a végállomás; az ide érkezőknek a nagy klasszikustól merített „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”- feliratba kellene ütköznie. Itt élt sokáig a huszonhárom éves – hét osztály végzett – Flóri, és édesanyja, Juli, akit ötvenhét évesen hagyott el társa, az „Öreg”. Így maradt egyedül Juli tíz gyerekkel, tizenhárom unokával (noha az általam följegyzett számadat, Julcsi dühével egyenes arányban, egészen szeszélyesen változik). Flórát is elhagyták, két gyerekkel, ám ha az életén keresztül-kasul átrohanó férfiakat rendszerbe próbálnám foglalni (kísérleteztem), úgy festene papírom, mint London metrótérképe. Volt egy férje – gyermekei apja – akitől elszerette egy romákat „tanulmányozó”, róluk filmet forgató és könyvet író férfiember, aztán ott van „Krausz” Németországból – négy-ötszázezreket játszik el a gépeken, gyára van Németországban, fehér lovon érkezett – akit meg elcsábított az Erzsi, Flóri kikapós unokatestvére.

Varga Ágota nem lankadó elszántsággal, türelemmel, szeretettel próbál egyre közelebb menni a szerelmi tűzvészekhez, megszólaltatva a Nagymányokon - a „Krausz”-tól kapott házban - élő Erzsit; az otthonról elkódorgó, huszonhárom éves Jolánnal, Mágocson második ifjúságát élő „Öreget”; Hidas egyik férfilakosát (aki szerint a germán vasbetonszerelő lovag egy bitófára való bunkó), és „hősnője” öccsét, annak élettársát, Jázmint, akik már érettségire készülnek, szakmát tanulnak, tervezgetnek - de egyelőre Flóri szép, mánfai házában éldegélnek.

A tíz hónap múlva Hidasra, Mánfára, Mágocsra, Nagymányokra visszalátogató Varga Ágota megtudja, Flóri testvére, Zsuzsi, és férje - az akkor már másodéves bölcsész, tanári állást vállaló, félcigány - Péter nem tudták fölépíteni a házukat, Péter szüleihez költöztek kisgyermekükkel.  Flóri öccse, Zoli, visszament Hidasra. Erzsi elmondta, Flórinak új társa van – Zsolt, orvosnak tanul – a fiatal nőnek ikerterhessége volt, az egyik baba meghalt, a másik nagyon beteg.
 
Varga Ágota kérdéseire, ki hogyan szeretne boldogulni, éppen miből él, miből építkezik – úgy tűnik, sosem érkezik pontos válasz, vagy a változó „körülmények” gyorsan érvénytelenné teszik azokat.

A hidasi cigánytelep fogva tartja lakóit, akik – lévén munkájuk nincsen – leginkább saját és mások „szerelmi” ügyleteivel színesítik, keserítik meg életüket.

Nagyon kevesen képesek arra, hogy az emberek életét azok legintimebb magánvalóságán keresztül mutassák be, a „véleménymondás”, horribile dictu ítélkezés legcsekélyebb szándéka nélkül. Varga Ágota ezen a téren is: mesteri.