- Miért ezt a filmet csináltad meg, mi izgatott benne?
Az alaphelyzet eleve megdöbbentett, és kíváncsi voltam arra, hogyan lehetséges az, hogy huszonöt ember tíz évvel a boszniai háború után miért nem tud visszatérni hazájába. Kinek kellene lépni az ügyükben, hogy ezek az emberek, akiket egy frontvonalon lévő elmeszociális intézetből menekítettek ki, hazamehessenek.
- Hogyan állt össze a stáb és a film anyagi háttere?
Pályáztunk mindenhova, ahová egy dokumentumfilmmel lehet. A stáb pedig állandó. Horkai Gábor, Németh Viktor és Gulyás Ákos operatőrökkel több közös munkánk volt. Féjja Balázs is állandó munkatárs. Talán Kriza Bori szociológus az, kivel először dolgoztunk együtt. Ő szerkesztőként segítette a munkánkat. Valamint megemlíteném Szőke Szabolcs zeneszerzőt, aki különleges érzékenységgel komponált muzsikát a filmhez, és ezt a fantasztikus EKTAR zenekar játszotta el.
- Mi tette emlékezetessé a forgatást?
Talán amikor először mentünk volna Boszniába. Mindent előkészítettünk, leszerveztünk, egyeztettünk a nagykövetséggel, konzullal. Majd a határon kiderült, hogy csak egy dolgot felejtettünk el: (nem a kamerát, bár az is vicces lett volna), hanem a vízumot. Ugyanis még egy évvel ezelőtt ki kellett váltani azt magyar állampolgároknak. (De azt is csak a nyári szezon, azaz november 15. után, és mi november 16-án indultunk.) Ott áltunk a horvát-bosnyák határon, húsz kilométerre az egyik szereplőnktől, és mindenki kapott egy pecsétes papírt, hogy nem léphetünk be Bosznia-Hercegovina területére egy hónapig. Pécsett aztán megpróbáltuk elfelejteni ezt a kis malőrt.
- A 2005-ös év pénzügyi megszorításai milyen hatással voltak a filmed elkészítésére?
Fájt néha a bizalmatlanság a támogatók részéről, illetve a határidő szentírás-szerű betartásának kényszere. Aki csinált már dokumentumfilmet, az tudja, hogy nem mindig akkor történnek a fontos dolgok, mint amikor el kell számolni, és le kell adni a filmet. Ezért saját pénzből kellett állni az utolsó forgatást Szarajevóban, 2005. november 12-14-ig.
