A tanulság különösen releváns a Romániában kisebbségben élő, magyarul beszélő csángó gyerekek számára, aki közül sokat halmozottan hátrányos helyzetben, mélyszegénységben élnek, orvos ritkán látja őket. A film zárásában vágyaikat fogalmazzák meg, és olyanokat kérnek, mint labda, mez, bicikli. Kecskés Karina bevallása szerint pont a gyerekek tragikus történeteit hallva volt képtelen visszatérni az átlagemberek súlytalan életébe: az egyik kisfiút baltával szokta kergetni az apja, egy kislánynak pedig a húgát az ágyban nyomta halálra az anyja, aki fogyatékos és alkoholista. A táborban a gyakran az érintéstől is félő, traumatizált gyerekek első dolga, hogy valamivel megajándékozzák jótevőiket, akár csak egy csokor virággal is.
A színésznő annak idején Sas Tamás Presszó című filmjében szerepelt, viszont nem sírja vissza a celeb-létet: orvos férje ismertette meg a csángókkal, és azóta nem volt számára visszaút. Egyik társa szerint a meseterápia is egyfajta gyógyítás, a test belső, öngyógyító erőit aktiválja. Noha dokumentumfilm, a Bármi legyen, gazdagít a mesélés gyógyító erejéről is szól. Legemlékezetesebb pillanatai mégis azok, amikben Kecskés Karina átszellemülten mesél a hálás gyerekseregnek.
Kecskés Karina a Presszóban
Szintén anyák segítenek elesett gyerekeket Dieudo Hamadi 72 perces, kongói-francia dokumentumfilmjében, az Ezredes Mamában (Colonel Mama). A címszereplő egy szélmalomharcot vívó női rendőrkapitány: kosárlabdázó termetű, vörösre festett hajú, látványos ékszereket viselő özvegyasszonyról van szó, aki hét gyermek anyja, négynek vér szerinti, hármat örökbe fogadott. A film elején új település élére kerül, ahol szükség van rá és vasszigorral irányított emberei segítségére, gyakran ér ugyanis erőszak gyerekeket felnőttek részéről, legyenek azok akár szüleik.
“Ezredes Mama” szerint a nemi erőszakról beszélni kell, különben csak jobban elmérgesedik a seb, amit a támadás ütött a nőn. Ezt hallva számos asszony látogatja meg és mesélik el, hogyan erőszakolták meg őket, sőt ölték meg férjeiket és gyerekeiket a polgárháború során, olykor a szemük láttára. Ezzel párhuzamosan a hősnő kideríti, hogy a helyiek között divat boszorkánynak gondolni a gyerekeiket, és emiatt kitagadni vagy bántani őket.
Ebben a filmben is szívszorító történeteket hallunk, ezúttal ráadásul nem a pótanyák tolmácsolásában, hanem maguktól a gyermek áldozatoktól, akik nem értik, miért gondolják őket boszorkánynak, sőt magukat hibáztatják. Egy kisfiú sírva meséli, hogy apja rajta kereste a pénzét, és azzal vádolta, hogy a “másik világban” költötte el. Összességében mindkét film demoralizáló eseteket mutatott meg, de reményt is sugalltak, bemutatva, hogy az anyai ösztön nem csak a vér szerinti gyerekekről való gondoskodásra sarkallja a nőket.
