A fesztivál nyitófilmje, Zaradasht Ahmed Nincs hová bújnod (Nowhere to hide) című alkotása a háború sújtotta Irakba kalauzol minket. A film az amerikai haderők 2011-es kivonulásakor kezdődik, az Irak középső részén található Dijála kormányzóságban, ahol egy helyi ápoló, Nori Sarif szemszögén keresztül követi végig az elkövetkező viszontagságos időszakot. Ahogy sok civil honfitársa, Nori is óvatos optimizmussal tekint az amerikaiak távozására és az új jövőre, amelyben már nem Szaddám Huszein rezsimje uralkodik az ország fölött. Zaradasht Ahmed rendező Nori kezébe is kamerát ad, az ápoló pedig lelkiismeretesen dokumentálja az iraki mindennapokat, munkahelyén, a kórházban és otthon, a családja körében is. Egy esztendő elteltével azonban kiújul a konfliktus az utcákon, katonák helyett öngyilkos merénylők és kocsik alá rejtett bombák tizedelik a lakosságot.

Zaradasht Ahmed: Nowhere to hide

A merényletek annyira mindennapos eseményekké válnak a városban, hogy Nori nem csak a kórházban filmezve, hanem otthon, az ablakon kitekintve is rögzítheti a következményeket. Az ISIS előrenyomulásával a fegyveres harcok egyre közelednek a városhoz, a lakosság jelentős része pedig menekülőre fogja, beleértve a kórházban dolgozó orvosokat. A továbbra is kitartó Norira és ápoló kollégáira marad a feladat, hogy megpróbáljanak alapvető ellátást nyújtani a folyamatosan érkező sérülteknek. Ám amint az ISIS zászlaja kikerül a város tornyaira, nem marad más választása, mint hogy családjával együtt elhagyja a várost. A hosszas menedékkeresés után egy menekülttáborban kötnek ki, ahol a lerombolt szülővárosába való hazatérés csupán távoli állommá válik számukra. Ahmed és Sarif lencséin keresztül kivételes közvetlenséggel ismerhetjük meg az iraki helyzetet, és tisztább képet kaphatunk arról, hogy milyen események kényszerítenek rá tömegeket, hogy a saját és családjuk érdekében maguk mögött hagyják otthonukat.

Nicholas de Peincer: Black Code

Sokáig tartotta magát a nézet, hogy az internet a legjobb eszköz a társadalmak demokratizálására. A kezdeti időszak lelkesedését azonban kemény paradigmaváltás követte, mivel kiderült, hogy az internet valójában egy kétélű fegyver, amely könnyen a Nagy Testvér szolgálatába is állítható. Az NSA-botrány kirobbanása óta nem újdonság, hogy világ nagyhatalmai egyre kifinomultabb eszközökkel próbálnak meg hozzáférni saját és más országok polgárainak privát adataihoz, internetes és telekommunikációjához. A Fekete kód (Black Code) című dokumentumfilm kanadai alkotója, Nicholas de Peincer ebben a ,,poszt-snowdeni” közegben igyekszik lerántani a leplet azokról a szinte korlátlan technológiai lehetőségekről, amelyek a kormányok rendelkezésére állnak a civil társadalom megfigyelésében, adatainak begyűjtésében. A rendező a CitizenLab kutatóinak segítségével körbejárja a világot, Brazíliától Tibeten keresztül Szíriáig, és bemutatja azokat az eseteket, amelyekben visszafejthetően állami szervezetek követtek el visszaéléseket az interneten keresztül magánszemélyek, politikai aktivisták, de még a Dalai láma személyes adatai ellen is. A film tanulsága, miszerint adataink nem csak a saját készülékeinkben, hanem legbiztonságosabbnak gondolt szervereken sem teljesen elérhetetlenek az informatikai hírszerzésre dollármilliókat költő kormányok számára, bárkiben felébresztheti a technológiai paranoiát.

Andrés Lübbert: El color del camaleon

Andrés Lübbert saját édesapja ellentmondásokkal teli élettörténetének jár utána a Kaméleon színe (El color del camaleon) című film során. A film érdekessége, hogy a narráció végig az alanyához, a chilei születésű haditudósítóhoz, Jorgéhoz szól, aki elvállalta, hogy sok nehézség után végre megosztja fiával (és a világgal) szomorú titkait. Andrés Belgiumban született, és a saját bevallása szerint sosem sikerült igazán közel kerülnie apjához, aki nem csak fizikailag volt gyakran távol, hanem jellemében is mindig távolságtartó volt családjával. A hivatalos verzió szerint Jorgé a Pinochet-féle diktatúra elől menekült el annak idején Chiléből, előbb Nyugat-Berlinben, majd Belgiumban telepedett le. Ám Andrés számos kis részletet tudott meg az idők során apjáról, ami miatt elkezdte megkérdőjelezni történetét, ami sok év múltán a film elkészítéséhez és Jorgé önvallomásához vezetett. Apa és fia bejárja a múlt állomásait, Chilétől Berlinig, közben megtudjuk, hogy Jorgét a chilei kormány annak idején erőszakkal beszervezte a titkosszolgálatba, ráadásul kegyetlen módszerekkel, mentális és fizikai kínzással próbáltak meg belőle az emberi élet iránt érzéketlen gyilkost faragni. Jorgénak végül sikerült Nyugat-Berlinbe disszidálnia, de a szörnyű emlékek a mai napig kísértik, és rányomták bélyegüket a fiával való kapcsolatára is. A sajátos családterápia feloldással végződik, apa és fia között a film készítése során végre ledől a gát.

Yulia Lokshina: Ifjúsági tábor

A fesztiválon három kisfilmet vetítettek egy csokorban. Az Ifjúsági tábor német produkció, amely Oroszországban készült. A címbéli tábor egy azok közül, melyekben az ország iskoláskorú fiataljainak jelentős hányada tölti a nyári szünidőt. Ebben nem is lenne semmi különleges, ha ezek a táborok nem az orosz állam által szorgalmazott hazafias, katonai jellegű neveltetés jegyében szerveződnének a kisfiúk és a kislányok számára. A kisfilm ízelítőt nyújt a színes programokból, amelyeken a részvétel büntetés terhe mellett kötelező a táborozóknak, ilyenek a Kalasnyikov-összeszerelés vagy a közeli erdőben, a második világháborúban elesett katonák maradványainak felkutatása. A tábor legjelentősebb eseménye, a helyi polgármester által kiötlött, ünnepélyes keretek között megtartott háborús újrajátszás már szinte abszurdba hajlik: a szovjet katonáknak öltöztetett gyerekek súlyos emberáldozatok árán mérnek győzelemhez vezető támadást a japán állások ellen, miközben a kislányok hazafias dalszövegű popszámra táncolnak, amit mosolygós tanárnénivel gyakoroltak be. Szinte teljes egészében erre a jelenetre rímel a lengyel Hazafias lecke című kisfilm, melynek során a hazafias dalok iskolai énekversenyére látogatunk el. Az ünneplős általános iskolások angyalhangon éneklik a háború szépségeit és a halállal bátran szembenéző osztagok hőstetteit megörökítő katonadalokat, miközben az osztályfőnök néni elégedetten bólogat, a nagypapa pedig a könnyeket törölgeti a szeméből zsebkendőjével. A ráadás pedig a katonai ruhába bújt kislány, aki piciny játék gépfegyverrel a vállán menetel dalolás közben a szülők nagy örömére.

 

Török Marcell: "Mocskos Idők’’

A két rövidfilmet összeköti, hogy mindkét esetben tanúi lehetünk a militáns nacionalizmus pedagógiai eszközökkel történő súlykolaásának. Ebből a tematikából azonban kilóg Török Marcell ’’Mocskos Idők’’ című alkotása, amely a nacionalista ideológiai neveltetés témáját csak részlegesen érinti. A film rövid betekintést nyújt Dénes Ármin, a Balaton együttes legendás gitárosának, a nyolc éve elhunyt Dénes József Dönci családjának életébe. Legidősebb fia, a kamaszkorú Ármin maga is kibontakozó félben lévő gitártehetség, akit nagybátyja és apja egykori zenésztársai vettek a szárnyuk alá. Ármin egyértelműen az útkeresés időszakát éli, az iskolai tanulmányai helyett a jobban érdekli a zenélés, és hogy haverjaival bandázhasson, néha pedig szélsőséges eszmékkel is kacérkodik. A nacionalista aspektus felvillanását azonban nem vizsgálja meg közelebbről a film. A hangsúly sokkal inkább arra helyeződik, hogy az apa hiánya miképpen hat a család életére, és hogy mennyire határozza meg fiának jövőjét.

Beszámolónkat a Verzióról folytatjuk.

Borítókép: Ifjúsági tábor