Párizs 13. kerületében található a magas lakóházairól ismert Olympiades negyed, amit a 70-es évek végén húztak fel a város déli részén. A nyolc toronyházból és egy széles, árkádokkal díszített sétányból álló komplexumot eredetileg a fiatalok bevonzására építették, de a 80-as évek végére egy multikulturális negyeddé nőtte ki magát, jelentős ázsiai közösséggel (máig ez a város legfőbb ‘kínai negyede’) és egy új intellektuális fellegvárral (teljes egyetemi kampuszok és könyvtárak költöztek ide), az utóbbi években pedig a közvetlen közelében zajlik Párizs egyik legjelentősebb urbanizációs projektje.
Noémie Merlant
Messze az Eiffel-torony romantikájától és Párizs unásig mutogatott, csillogó arcától, erre a fiatalos betonszigetre helyezte történetét Audiard, aki maga is tíz évig élt ebben a negyedben és lenyűgözte a modernitása. A francia rendező április végén lesz hetven éves, új filmjében mégis frissen, tele energiával veti bele magát az Y-generáció érzelmi és szexuális kalandozásaiba, nyoma sincs a közte és a szereplői közt tátongó negyven évnek. Az Ahol a nap felkel Párizsban (eredeti címe a kerületről lett elnevezve) összefonódó történeteit Adrian Tomine, a The New Yorker karikaturistájának három képregénye alapján készítette, többek közt a Portré a lángoló fiatal lányról ünnepelt író-rendezőjének, Céline Sciamma közreműködésével.
A tajvani származású Émilie (Lucie Zhang) az egyetemi diplomája ellenére egy call centerben dolgozik, hanyagolja a családját, és összegabalyodik a kiadó szobájába jelentkező gimnáziumi tanárral, Camille-lal (Makita Samba). Szexuális viszonyukat megzavarják a köztük kialakult kusza érzelmek, Camille pedig tovább áll, majd megismerkedik Norával (Noémie Merlant), és udvarolni kezd neki. Nora nemrég érkezett Párizsba, hogy harminc felett újrakezdje a jogi egyetemet. Új csoporttársai egy véletlen során összetévesztik őt egy ismert szexchat-munkással, Amber Sweettel (Jehnny Beth), ő pedig elkeseredésében felkeresi a nőt, hogy segítséget kérjen tőle.
Lucie Zhang, Noémie Merlant és Makita Samba
Audiard epizódikus szerkezetű filmje a szexualitás, a másokhoz való kapcsolódás és az önismeret kérdéseit járja körbe, áthatja a francia újhullám, és egykori hősei – Éric Rohmer és François Truffaut szellemisége. Szereplői intenzív érzelmi utakat járnak be, de sokszor nem képesek felismerni azokat, nem tudnak reagálni, visszavágni, kiállni magukért. Megrekednek a motiváció és a kötődés hiányában, megfojtja őket a gyász és a megalázottság érzése. Ebben az érzelmi káoszban igyekeznek a maguk módján kötődéseket kialakítani – csodálkozunk, ha egy kicsit döcögősen, több zsákutcát megjárva sikerül rájönniük, mit is akarnak igazából?
Audiard hősei esendőek, de minden hibájuk ellenére végig szerethetőek, és ami a legfontosabb, igaziak maradnak. Személyes történeteik mögött a multikulturális Párizs, a második generációs bevándorló családok gyermekeinek sorsa, talajvesztettsége is kirajzolódik. Audiard nagyszerű döntést hozott, amikor két amatőr és egy profi színészt bízott meg a főszereppel: a francia film egyik felfelé ívelő csillaga, Noémie Merlant (Portré a lángoló fiatal lányról) mellett Makita Samba, és különösen Lucie Zhang jelenléte uralja a filmet, ezt a különlegesen tehetséges és érzéki lányt az Isten is a mozivászonra teremtette.
Noémie Merlant és Makita Samba
Émilie és Camille a barátság és szerelem vékony határán egyensúlyozik, időnként elragadják őket az érzelmek, féltékenységi játszmákba és búfelejtő Tinder-szexrandikba keverednek, mégis mindig ott maradnak a másik védőhálójaként. Camille és Nora viszonya teljesen más dinamikában működik, őket kevésbé a szex, inkább az elveszettség érzése sodorja egymás mellé. Nora és Amber Sweet kapcsolata a képernyőn keresztül, egy virtuális térben születik meg, mégis a legtermészetesebb módon, a véletlen megismerkedésen és beszélgetésen keresztül indul el valami komolyabb irányába. Egy olyan korban, ahol a szex tényleg egyetlen gombnyomásra van, a két nő szinte lehetetlen körülmények között, a virtuális térben alakít ki valódi kötődést.
Audiardot a bevallása szerint a mai fiatalok világának esszenciája érdekelte, egyedülállónak gondolja ezt a generációt, amely úgy él, mint korábban semelyik másik. A rendezőt több évtized választja el a hőseitől, a film mégis lendületes, vibrálóan fiatalos és játékos, a valóság és álomképek természetes módon egészítik ki egymást. Ez a kettősség a fekete-fehér képi világra is kiterjed, időről időre izgalmas fények és kameramozgások színezik ki a hősök lelkivilágát – kettéosztódik a kép, a sötét szobában zseblámpa világít rá a lényegre, és az extasy hatása alatt álló lány valósága is eltorzul. A kép mellett egyenrangúan fontos a francia elektronikus művész, Rode eredeti zenéje, amit Cannes-ban is díjjal jutalmaztak. Az ütemes zene organikusan aláhúzza a modern építészeti hátteret, a fekete-fehér kontrasztját, és a cikázó érzelmeket is, amiben a főhősök találják magukat.
Jehnny Beth
Az Ahol a felkel a nap Párizsban Jacques Audiard szerelmeslevele a szülővárosához, az Olympiades színes lakóihoz és a fiatalokhoz, akik szabad szellemükkel és szexualitásukkal mozgásban tartják ezt az izgalmas, folyamatosan megújuló metropoliszt. Audiard maga is filmről filmre újjászületik, a hollywoodi kikacsintása (Testvérlövészek) után egy ízig-vérig francia alkotással tért vissza a mozikba.
