A negyvenes Anna (Szamosi Zsófia) új napra ébred. Kelti a kicsiket, reggelit csinál, öltözteti és útnak indítja őket az oviba és az iskolába, elköszön a férjétől, telefonál és közben leszedi az asztalt, elrakja a játékokat, a legkisebbet eldobja a bölcsibe, és indul dolgozni egy olasz nyelviskolába. Munka, ebéd, onnan a suliba, a boltba, el a gyereket az edzésre, és újra haza, csinálni a vacsorát. A feladatoknak sosincs vége, Anna egy percre sem áll meg, csak utazás közben tud kicsit magába merülni.
Pedig vannak dolgok, amiktől üvölteni lehetne, dühösen, frusztráltan, a növekvő pénzügyi gondok, vagy hogy a férje (Füredi Leó) és a barátnője (Láng Annamária) összemelegedtek egymással, és bár színt vallottak, mielőtt bármi komoly történt volna, a nő továbbra sem száll ki az életükből. Iszonyúan megterhelő magánéleti krízis, kemény küzdelem zajlik a házasság megmentéséért, Anna napi rutinja azonban nem állhat le, a szennyes edény nem várhat. Szilágyi Zsófia és társ-forgatókönyvírója, Mán-Várhegyi Réka főhősei attól válnak lenyűgözővé, hogy nincs bennük semmi különös. Szamosi Zsófi, Füredi Leó és kis szerepében Láng Annamária és Hajduk Károly is megszűnnek színésznek lenni, ahogy a gyerekek is egyenrangú félként vesznek részt a filmben. A hibátlan forgatókönyv mellett a színészvezetés az elsőfilmes rendező nagy erénye.
A természetesség a film egész világára kiterjed, a hangokra és képekre is. Domokos Balázs operatőr akár testközelből dolgozik, akár az utca túloldaláról követi a főhőst, olyan, mintha a saját szemünkkel látnánk, ahogy elbambulunk egy anyukán és a gyerekén, miközben arra várunk, hogy zöldre váltson a lámpa. Nem csendül fel szomorú hegedűszó (zene is csak akkor, ha a történetben van), nincs tányértörés, a pár közti feszültség is inkább a számlákról szóló beszélgetésben, a pillantásokban és a ki nem mondott szavakban bújik meg. Ez a lecsupaszított emberi dráma, a már lecsengőben lévő román új hullám aranykorát idézi, Cristian Mungiu, Adrian Sitaru vagy Radu Muntean 2000 utáni munkáit, amelyekben ehhez hasonlóan tudtunk azonosulni, magunkénak éreztük a hús-vér emberek problémáit. Az Egy nap konfliktusai mindenki számára ismerősek, ismerünk Annákat és Szabolcsokat akiknek széthullóban van a kapcsolata, beteg a gyerekük vagy elmaradásaik vannak. A rendező nem csak nagyszerű megfigyelő, hanem hatalmas empátiával bánik a főhősével, a szép pillanatokat is észreveszi a krízis kellős közepén, a gyerekek ártatlanságát, vagy hogy a bajban egy vadidegen siet az anya segítségére.
Szilágyi Zsófia egyszerű és tiszta első filmje mély nyomokat hagy, hőseiben sokan magukra ismernek, és az egyöntetűen pozitív magyar és nemzetközi kritikai fogadtatás remélhetőleg sokakhoz eljuttatja majd az Egy napot, mert van még mit tanulnunk saját magunkról.
Beszámolónkat folytatjuk a 71. Cannes-i filmfesztiválról.
