Tízéves korában, 1950-ben, elveszítette 33 éves édesapját, aki „szívbetegen jött meg a frontról”. Nővérével és édesanyjával ezután szűkös körülmények között éltek. Györgyinek kollégistaként állandóan rémálmai voltak fegyverekről, emberekről, vérengző kutyákról („valószínűleg a sok partizános film miatt”). Kecskeméten, Komádiban és Kisújszálláson élt. Egy barátnőjével felvételizett a budapesti Gorkij Iskolába, amely magyar-orosz tagozatos volt. Utólag jött rá Györgyi, hogy itt milyen kivételezett helyzetbe került. Barátnőjével irodalmi versenyekre járhattak, zenét hallgathattak az igazgató szobájában, színjátszhattak, jó minőségű kosztot kaptak, sportolhattak és még kérdezhettek is, például Titóról – igaz választ általában nem kaptak. Visszaemlékezéseiben írja le, hogy mindez a rettegett 50-es években történt így, amikor „az emberek még otthon is csak suttogva beszélhettek fontos dolgokról”, szóval, helyzetük valóban kivételesnek számíthatott.
Mire érettségizni ment, Szalai Györgyi már eredetiben olvasott Dosztojevszkijt. A pályaválasztástól viszont megijedt, mint mondja „megszállta a bölcsesség”. Úgy érezte semmiről nem tud még semmit (véleménye szerint kivéve talán a kosárlabdához értett, hiszen NB 1-es játékos volt), ezért félt magát ráállítani egy pályára, ahonnan soha nem szabadulhat. (Az egészen fiatalok talán nem is sejtik, hogy akkoriban a munkahelyváltás és a szakmaváltás milyen ritka tünemény volt!)
Szalai Györgyi dolgozni kezdett: divatrajzmodell lett, majd adminisztrátor, könyvtáros, gobelinfestő, csokoládégyári munkás, végül kitalálta, hogy művészettörténész lesz. Egyedüli támasza hat elemit végzett, szegény és özvegy édesanyja szeretete volt, aki vakon hitt lányában. Györgyit nem vették fel, mint mondta naiv volt, nem sejtette, hogy a művészettörténész „elitszakma” és a kevés helyet már vezető elvtársak fiai, lányai betöltötték. Vigaszágon viszont bejutott magyar-orosz szakra. Ott az első évből levizsgázott, de másodikba már nem iratkozott be, mert „a nyelvcsaládokba majdnem beleőrültem, de végül a szláv összehasonlító nyelvészet verte ki nálam a biztosítékot”.
Szalai Györgyi / Forrás: Vas Népe, 1980. november (25. évfolyam, 257. szám), Arcanum
A hatvanas évek egyik legendás értelmiségi találkozóhelye volt Budapesten a Váci utcai Muskátli presszó, „aminek a környékén mindenki filmrendező szeretett volna lenni”. Györgyi egy darabig tartotta magát, nem csatlakozott a tömegdivathoz, de aztán beadta a derekát és jelentkezett a Színház-és Filmművészeti Főiskolára. 1200 aspiránsból 36 embert vettek fel, közöttük Szalai Györgyit. Akkor más volt az edukációs módi: az iskola úgy tervezte, hogy egy évi szakmai tanulás után a diákoknak filmet kell készíteniük. Azután dőlhet el, hogy ki az a pár ember, aki valóban bejut a főiskolára. „Tanultunk vágást, világítást, vetítést, kamerakezelést, hosszú beszélgetések voltak egy közös novellatémáról. Végre éltem! Ott voltam, ahol lennem kellett, és ott ismertem meg Hugót. (Dárday István rendező, Györgyi örök alkotótársa—megj. Szederkényi Olga). „Előtte is mindig közösségre vágytam – néha megkaptam, mint sportoló, mint színjátszó, mint mindenki bohóca--, de vagy sokakat elriasztottam, vagy féltékenységeket korbácsoltam fel, akaratlanul. Kevesen szerettek, néha kiközösítettek, nem tűrték el, hogy mindenáron győzni akarok, és többnyire győztem is. De a főiskolán szerettek.”
Mint említettük ott volt Hugó, akivel nagyon hamar egy pár lettek. Közösen kezdtek el dolgozni, kialakítani stílusukat, amely hangsúlyosan dokumentarista és az ún. Budapesti Iskolának ágyazott meg. Történt mindez annak ellenére, hogy Györgyit felvették, Dárdayt nem. Aztán Györgyit kirúgták és Dárdayt felvették. Közösen lettek tagjai a BBS-nek. Szalai itt írta a Családi tűzfészek című Tarr Béla film forgatókönyvét. Ezt azért mondtam el ilyen gyorsan, mert Szalai Györgyit pont azért rúgták ki, mert nem tartották jó történetmesélőnek… És akkor most innen lépjünk vissza egyet: Herskó János, a rendezői osztály vezetője másodévben eggyel kevesebb vizsgafilmre kapott keretet. Ezért egyszemélyben úgy döntött, hogy Györgyi sorolódjon át másik osztályba, legyen dramaturg, mert annak alkalmas. „Egy év után azonban a dramaturgiai osztályfőnököm, akinek egyetlen növendéke voltam, nem fogadta el a vizsgamunkámat, ezért kirúgtak a főiskoláról.” Az eset 1965-ben történt. Röviden hadd foglaljam össze még egyszer: Szalai Györgyi az egyik osztályfőnök szerint tudott történetet mesélni, a másik szerint nem.
16 évvel később Szalai Györgyi megkapta a filmkritikusok díját forgatókönyvírói munkájáért (Harcmodor, Békeidő, korábban Filmregény). A Magyar Hírlap újságírója így fogalmazott az esemény kapcsán: „Szalai Györgyi – Dárday István filmrendezővel együtt – annak a dokumentarista filmalkotói módszernek a kidolgozója és alkalmazója, amelyet ma már a magyar filmgyártás egyik irányzataként tartanak számon.”
Szalai Györgyi és Piri Ida a Harcmodor című film forgatásán / Forrás: FilmSzínház Muzsika, 1978. július-december (22. évfolyam, 46. szám), Arcanum
Györgyi úgy tűnik, soha nem ragaszkodott titulusokhoz, hanem egyszerűen imádott filmezni. Az elismerés után beszélt először nyilvánosan arról, hogy miért rúgták ki az SZFF-ről. Ez az interjúrészlet sok mindent elárul az alkotóról:
„ A filmkészítés egységes folyamat és én azt tartom jónak, ha a kitalálástól a befejezésig részt vehetek benne. Hogy a munkamegosztásban mi a szerepem, az esetenként más. Voltam már vágó is, Tarr Béla legújabb filmjében pedig forgatási konzultáns.
Mióta dokumentarista?
Olyan úton indultam el, ami ide vezetett. 1963-ban jelentkeztem a főiskolára, felvettek. A prekoncepciók, evidenciák nélküli gondolkodásmód szellemében dolgoztunk, a világ újrafelfedezésére bíztattak. Magnót kaptunk, élményanyaggyűjtéssel kezdtük. De csak két évig jártam a főiskolára, akkor eltanácsoltak.
Miért?
Dramaturgiából nem engedett tovább Gyárfás Miklós. Tulajdonképpen sokat köszönhetek neki: igazán meg kellett küzdenem azért, hogy filmes és filmrendező lehessek.”
Szalai Györgyi szakmai pályafutása, filmrendezői, forgatókönyvírói és művészetszervezői alkotó tevékenysége elválaszthatatlanul összefonódott állandó alkotótársa, Dárday István munkásságával. Ezért a filmográfiájuk szinte azonos. Györgyi így mesélt 2016-ban kettejük szövetségéről: „A filmkészítő csapat hasonlít egy kamarazenekarra. A mi zenekarunkban Dárday István volt az első hegedűs."
A Minden másképp van című könyvükben érzékletes példával szolgál szakmai házasságukról és arról, hogyan tekintették rájuk a komformisták. „Különös lehetett az az egyedülálló formáció, amit ketten alkottunk az 1960-as évektől máig. Egy olyan formáció, amely részben érthetetlen, részben elfogadhatatlan volt mások számára, pedig nem volt olyan bonyolult. Mondok erre egyetlen példát: a Filmregény volt az első, végig két kamerával készült filmünk. Az egyik operatőrünk Koltai Lajos (Sutyi), a másik Pap Feri volt. Sutyi mellett Hugó állt, Pap Feri mellett én. A két párhuzamos felvételből alakult ki a végső forma, két egyenrangú rendezői irányítás során. Így készült a négy és fél órás film (végig teltházas nézettséggel ment). Még annyi, hogy a mélyen tisztelt Nemeskürty tanár úr nem engedte kiírni a nevemet. Azt mondta: a nő megy, a film marad. Lelke rajta. Mi tudjuk, hogy együtt csináltuk a filmet.” Memoárjában Györgyi részletesen vall arról is, hogy hányszor szerették volna összeugrasztani és szétválasztani őket, hogy Dárdaynak megmondták, hogy vegye őt feleségül és lépjen be a pártba; hogy milyen nehéz volt tudatosan nem tartozni egy szekértáborhoz sem; elkerülni a mártírságot és hosszú hónapokig tartani magukat és ellenállni filmjeik átvágásának is. Őt „hol Dárdayt hátráltató személynek, hol az igazi tehetségnek neveztek meg, akit Dárday kihasznál.”
De ez egy másik történet. Itt és most, ebben a sorozatban mi az indulásra fókuszálunk.
Szalai Györgyi és Szomjas György felvétel közben, 1964-ben / Forrás: Apertúra
A főiskolai kirúgás után Szalai Györgyit a Balázs Béla Stúdióban egyenrangú partnernek kezelték. A Nevelésügyi sorozat öt részéből egyet ő rendezett. Az alkotók a munkafolyamatot közösségi filmkészítésnek nevezték. Egyöntetűen a dokumentarista módszer mellett döntöttek. A film alkotói (azaz Dárday István, Mihályfy László, Szalai Györgyi, Vitézy László, Wilt Pál) egy évig tartó elméleti felkészülés után további egy évig forgattak - közben megismerték az oktatással kapcsolatos legújabb vizsgálatok eredményeit (pl. Ferge Zsuzsa szociológus vonatkozó vizsgálatait), a tanárképző főiskolák közegét, illetve pedagógusok mindennapjait, mielőtt kiválasztották volna a film főszereplőit, a mezőkövesdi Bujáki házaspárt és gyermekeiket. A Nevelésügyi sorozat öt részében egy ötgyerekes pedagógus házaspár mindennapjait, családi konfliktusait, a családapa kettétört karrierjét, a gyerekek (akik közül négyen szintén épp pedagógusok vagy azok lesznek) boldogulását vagy éppen kudarcait követhetjük nyomon. 1973-ra készült el a Nevelésügyi sorozat.
Szalai Györgyi és Dárday István első nagyjátékfilmje is dokumentarista módszerrel készült. Küldöttválasztás címmel forgattak dokumentumfilmet Pápán, amikor a városi KISZ-titkár behívta őket az irodájába, Cs-vitamint, azaz cseresznyepálinkát kínált, de főleg ivott és mesélt: „Lehetőséget kapott járásunk, hogy egy megfelelő úttörőt –jó tanuló, zenélni tudó, nem zongorán, mert az túl nagy—elküldhetünk Angliába, kéthetes jutalomutazásra, de a buta korlátolt falusi szülei nem engedték el.” Szalai Györgyi így írta le a folytatást. „Hugóval egymásra néztünk, tudtuk, hogy megtaláltuk a történetet. Az elkészült film egészen másról szólt: arról, hogy az apparátus a mezőről berángatott házaspárra rá akarja erőltetni az akaratát, de ők ösztönösen ellenállnak.” Ez a film lett az első és közös nagyjátékfilm, a legendás Jutalomutazás, 1975-ben.
Szalai Györgyi / Forrás: NFI
Szalai Györgyinek aztán lett még egy első filmje, hat évvel később, 41 évesen. Az alapötletről és a munkafolyamatról így vallott: „Egy általános iskola nyolcadikos, végzős tanulóiról szólt, egy kis faluban, amely fölé jelképesen magasodik a régi dicsőséget hirdető vár(rom), Boldogkő… Minden filmet együtt írtunk, rendeztünk, vágtunk. Én teljesen ki tudtam így bontakozni, nem zavart semmi. Hugó egy ponton úgy gondolta, hogy nekem önállóan kell készítenem egy játékfilmet. Én nem akartam semmit bizonyítani. Sokáig tiltakoztam. Végül beleegyeztem. Vagy megadtam magam?” Ez a film lett a Dédelgetett kedvenceink.
Szalai Györgyi Balázs Béla-díjas művész akárcsak Dárday István. Alkotótársi viszonyukra jellemző, hogy minden egyéb díjukat megosztották egymással. Így Szalai Györgyi fél Kossuth-díjas is.
2024 júniusában egy időben voltunk Kassán két napig. Dárday Istvánnal közös filmjüket, az öreg Márai Sándorról mesélő, Az emigráns című alkotást mutatták be. Előtte egy kávé, közben egy pohár víz és utána este némi finom vörösbor mellett beszélgethettünk – hálás vagyok ezért. Ekkor értettem meg, hogy memoárja elejére miért a következő mottót választotta.: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.” (Gabriel Garcia Marquez)
Rendezőnők a magyar filmtörténetben
Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.
A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?
Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.
A sorozat korábbi részei:
- Kende Márta
- Mészáros Márta
- Katkics Ilona
- Csernyevszkaja Natália
- Vas Judit
- Kolonits Ilona
- Luttor Mara
- Megyeri Gabriella
- Herskó Anna
- Szemes Marianne
- Tüdős Klára
- Simonyi Lia
- Riedl Klára
- Dr. Balázs Mária
- Singer Éva
- Elek Judit
- Zsigmondi Boris
- Zsurzs Éva
- Vámos Judit
- Gyarmathy Lívia
Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.
