2014. 06. 01. Ruff Orsolya
Elmesélni az elmesélhetetlent
Hajdú Eszter: Ítélet Magyarországon
Egyszerre hálátlan, filmkészítőként mégis izgalmas az a feladat, melyet Hajdú Eszter kitűzött maga elé. A romagyilkosságokról szóló per 167 napja alatt az övé volt az egyetlen stáb, amely minden egyes tárgyalási napon filmezett. Ott volt akkor is, amikor tömve volt a tárgyalóterem, és akkor is, amikor az ügyvédeken és a beidézett tanúkon kívül alig páran lézengtek a padsorok között. A kérdés az volt, hogy a gigantikus hosszúságú nyersanyagból hogyan lehet magával ragadó, kellően feszes, mégis elgondolkodtató filmet összeállítani. Apróság, mégis sokat elmond talán, hogy az Ítélet Magyarországon 107 perce alatt egyszer sem kalandozott el a figyelmem.
2008 és 2009 között ismeretlenek kilenc helyszínen intéztek támadást roma családok otthonai ellen – hat ember, köztük egy ötéves kisgyerek, meghalt, többen megsebesültek. Az elkövetők 78 lövést adtak le, 11 Molotov-koktélt hajítottak el, 55 ember testi épségét veszélyeztették. A támadássorozatnak négy gyanúsítottja volt, közülük a negyedrendű vádlott sofőrként vett részt az utolsó két támadásban. Tárgyalásuk 2011. március 25-én kezdődött.
Szűk, fullasztó, fojtogató az a tér és az a közeg, ahová a büntetőper kezdetén a négy vádlottat bevezetik. A hangulat feszült, az érdeklődés óriási. Egy darabig. A napok előrehaladtával ugyanis a sajtó érdeklődése lanyhul, az ügyvédek, tanúk mögött Hajdú Eszter kamerája a biztos pont. Így megláthat olyan mozzanatokat, szemvillanásokat, félmosolyokat, meghallhat olyan orr alatt elmormogott megjegyzéseket és káromkodásokat is, melyek az esti híradókból egészen biztosan kimaradtak. A per narratívájához, amely főként Miszori László tanácsvezető bíró kérdésfeltevéseiből, a gyanúsítottak és a beidézett tanúk válaszaiból áll össze, éppen ezek az elkapott pillanatok tesznek hozzá sokat. Például az, amikor a hebegő-habogó tetováló a tanúk padjáról lelépve összemosolyint a per harmadrendű vádlottjával, de az olyan emberi gesztusok is, mint mikor az egyik áldozat síró özvegyének a vádlottak ügyvédje nyújt át egy papírzsebkendőt.
Az események ritmusát egyértelműen a tanácsvezető bíró diktálja, aki gyakran nem tudja és talán nem is akarja elfojtani indulatait. Válogatás nélkül rendre utasít tanút, vádlottat (az egyiket többször ki is vezetteti), zajongó újságírót, de a helyszíni jegyzőkönyvek gyatra minősége miatt leteremti a beidézett nyomozót, és felelősségre vonja a mentőtisztet is, aki a Tatárszentgyörgyön lelőtt kisfiú esetében a halál okaként először füstmérgezést állapított meg.
A film legmegrázóbb pillanatai éppen azok, amikor nézőként szembesülünk az ötéves Robi holttestéről készült képekkel; az igazságügyi orvosszakértő a lövések irányáról beszél, de a látvány annyira bénító, hogy szavaiból nagyon kevés jut el az ember tudatáig. Miszori Lászlónak ugyanakkor a nyomozati munka hiányosságai miatt újra és újra végig kell pörgetnie a gyilkosságsorozat legapróbb részleteit is. Ehhez, ha kell, testületileg kiszáll a helyszínre, ha kell, újra és újra végignézi, mondjuk, a vádlottak otthonaiban készített rendőrségi felvételeket, ahol hegyekben állnak a lőszerek, a szekrényre dobott cipőpaszta alól pedig Hitler-kép villan elő.
„A zenei érdeklődés kötött össze bennünket” – nyilatkozza a vádlottakról egy adott ponton az egyik kigyúrt tanú. Abszurd pillanatokban nincs hiány. Kellenek is ezek, hogy enyhítsenek időnként a film feszültségén. Mert óhatatlanul is összeugrik az ember gyomra, ahogy szépen lassan kibomlanak a gyilkosság részletei, de akkor is, amikor Miszoglád László kiereszti a hangját, és indulatosan ráförmed a per egyik-másik résztvevőjére. Dolgát azonban gyakran sem a vádlottak (egyikük szerint a bíró „mentálszadista módon” kínozza őket), sem a tanúk némelyike nem könnyíti meg. Dönteni azonban kell, és a 167. napon ez meg is történik.
A feszültség ekkor éri el csúcspontját: a tárgyalóteremben szinte moccanni sem lehet, az áldozatok és a vádlottak ismerősei, rokonai alig karnyújtásnyi távolságra ülnek egymástól. Miszoglád László az ítélethirdetés előtt látszólag nyugodtan lép be a liftbe, a pulpituson ülve arca már – ez is csak látszólagos – érzelemmentes. A négy vádlott közül hármat életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítél, a negyedrendű vádlotté első fokon tizenhárom év fegyházbüntetés. A bíró az egyéni és társadalmi visszatartó hatással indokolja döntését. Az elítélteket kivezetik, a padsorok lassan kiürülnek. Utoljára a bíró hagyja el a termet. A film véget ért, az alkotást az áldozatok emlékének ajánlja a rendező. A képek nagyon-nagyon sokáig kísértenek. A bennünk motoszkáló feszítő, kényelmetlen miértekre pedig mindenkinek magának kell megkeresnie a választ.
