Fehér György Szürkület című filmje eleve nem az a darab, amit az ember egy vasárnap délutáni popcorn-mozizáshoz választ. Sötét, ködös és lassú, ráadásul amikor az Uránia nagytermében elindul a 35 mm-es kópia, a látvány még erre is rátesz egy lapáttal. A képnek textúrája van, a sötétebb jeleneteknél szinte látni a film szemcséit, és néha átvillan a vásznon egy-egy apró karc vagy porszem.
Működő 35mm-es vetítőgép az Uránia gépházában, a Szürkület című film vetítésén
Fotó: Kovács Gergely Zalán
Még csak az első képsorok futottak le, amikor felsétáltam a gépházba. A gépész nem monitoron követte az eseményeket, hanem a vetítő mellett állva figyelte a gép működését. Közel fél órát maradtam fent vele, miközben a film élesben pörgött a gépben.
Bár már nyugdíjas, több évtizedes tapasztalattal a háta mögött azon kevesek egyike, aki még pontosan tudja, hogyan kell kezelni és karbantartani ezeket az összetett analóg berendezéseket. Miközben a szeme a szalagon volt, mesélt arról is, hogyan került a pályára: „Gyakorlatilag úgy kezdtem, mint a Cinema Paradiso főhőse. Vidéki srác voltam, mentem a Kálmán bácsihoz, hogy mit hogy csinál, ő meg hála Istennek beengedett a gépházba.”
Az analóg vetítés technikai biztonsága a több évtizedes szakmai rutinon alapul, hiszen itt a munkafolyamat nem merül ki a gép elindításában. A vetítés minősége valójában órákkal korábban, az előzetes technikai ellenőrzés során dől el, hogy a kópia alkalmas-e a sérülésmentes lejátszásra. „A vágóasztalon végig kell futtatni a szalagot az ujjaid között, érezni kell minden egyes perforációhibát vagy beszakadást. Ha találtam egyet, leragasztottam, kijavítottam, és csak akkor mehetett a gépbe” – mesélte.
Nyomozás a raktárak mélyén
A néző csak a végeredményt látja, de a folyamat valójában jóval korábban kezdődik. Itt jön képbe a Cinema Niche és a Celluloid Nights eseménysorozat, amelynek célja, hogy visszahozza a mozizás esemény jellegét. Rév Dániel, a vetítéssorozat egyik szervezője szerint az analóg mozizás nagy része ma már inkább kutatómunka. Félévente ülnek össze a szervezőtársakkal, hogy átnyálazzák a Filmarchívum adatbázisát, és kiderítsék, mi az, ami egyáltalán túlélte az évtizedeket és vetíthető állapotban van még. „Ez egy nagyon szelektív folyamat. Sok mindent szeretnénk, de gyakran nincs elérhető kópia, vagy ha van, a fizikai állapota nem teszi lehetővé, hogy gépbe tegyük” – meséli a háttérben zajló küzdelmeket.
Kép a Szürkület című filmből
Amikor végre megvan a kiterített kópia, a tekercseknek még át kell esniük egy komoly „egészségügyi” vizsgán a Filmlaborban, mielőtt a gépész keze alá kerülnének. Ráduly György, az NFI Filmarchívum igazgatója szerint megkerülhetetlen az ellenőrzés. „Ezeket a vetítések előtt kópiákat ki kell vonni a raktárból, végig kell ellenőrizni, javítani, a sokszor húsz-harminc éves ragasztásokat pedig cserélni kell. Ez a kollégák precíz szakértői munkáját igényli. A koszos vagy sérült film nemcsak a vetítési élményt veszélyezteti, de tönkreteheti a kópiát, akár a vetítőgépet is. Ha egy beszakadt perforációt nem veszünk észre az előkészítés során, az menet közben filmszakadáshoz vezethet.” Az ellenőrzés már csak a technikai biztonság miatt is fontos, mivel egy beszakadt perforáció tönkreteheti a vetítőgépet.
A vinyl-reneszánsz
Ráduly szerint a digitális technológia mára elérte azt a szintet, ahol a nézőkben természetes módon alakult ki egyfajta szelekciós igény. „Ez kicsit hasonló élménykülönbség, mint a zenében a CD és a vinyl között. A hanglemez sercegése, a tű hangja a barázdákon, a korabeli felvételek imperfekciói is sokak számára része az élménynek. Los Angelestől Tokióig bizonyított, hogy közönsége van a filmszalagnak, és ez a közönség megérdemli, hogy kiszolgáljuk” – vont párhuzamot az igazgató.
Rév is látja ezt az „analóg reneszánszot”, ami meglepő módon pont a legfiatalabbakat érinti meg leginkább: „Van egy fiatal generáció, amelyik a digitális korban nőtt fel, és most csodálkozik rá erre a formátumra. Nemcsak a fősodorbeli filmeket akarjuk újra és újra levetíteni, hanem új kánonokat építeni, olyan darabokat elhozni, amik kimaradnak a tévéből vagy a streamingről.”
Mi marad, ha elszakad a szalag?
Az utánpótlás kérdése égető, az Urániában is alig maradtak gépészek, a gyakornokok pedig inkább a nyugodtabb és jobban fizető digitális mozikat választják. Ráduly György szerint a megoldás az lenne, ha a mozik nem múzeumként tekintenének magukra, hanem diverzifikálnák a technológiájukat: „A moziknak vissza kellene építeniük a 35 mm-es gépeket a digitálisak mellé... hogy teljessé válhasson a mozi varázs.”
A Cinema Niche eseménysorozata jelenleg piaci alapokon, állami hátszél nélkül fut, de Rév Dániel szerint a jövő záloga a rendszerszintű változás lenne. „Én azt látom, vagy azt érzem, hogy mióta végbement Magyarországon ez a kormányváltás, azóta van egy igény a filmszakma részéről, hogy új keretek közé foglaljuk a filmtörvényt és a filmfinanszírozást” – mondja a szervező. A cél az lenne, hogy az ilyen kezdeményezések ne a szervezők saját pénzét kockáztassák: „Mi tulajdonképpen közfeladatot látunk el... egy ideális világban a közművelődés feladatát nem privát kezdeményezések látják el.”
A Szürkület című film 35mm-es kópiája pörög az Uránia vetítőjében
Fotó: Kovács Gergely Zalán
A kérdés az, hogy a szakmai körökön túl miért van jelentősége ennek a technológiának. Ráduly György szerint a válasz a vizuális emlékezet megőrzésében rejlik, ugyanis az analóg technika elhagyásával a filmtörténet jelentős része válhat végleg hozzáférhetetlenné. Ha elengedjük az analóg technikát, a múltunk egy hatalmas szelete megy a kukába. Az igazgató emlékeztet a statisztikákra: a magyar némafilmek 90 százaléka már az enyészeté lett. „A filmek önmaguktól is romlanak; bomlanak, ecetesednek, penészesednek, kiszáradnak, deformalódnak vagy a régi nitrofilmek esetében akár öngyulladás esetén egyszerűen eléghetnek. Ha nincs filmmegőrzési szándék és politika, ezek a művek örökre elveszhetnek, ahogy a magyar némafilmek 90%-ával az meg is történt.”
A jövő azonban kérdéses. A gépész szerint a szakma gyakorlatilag már kihalt: „Itt hárman voltunk gépészek... most maradtunk ketten, ami szerintem kevés.” Ráduly György szerint a megoldás az lenne, ha a mozik diverzifikálnák a technikájukat, és a digitális mellé újra felépítenék a 35 mm-es gépeket. Az Archívum már rendezett nemzetközi mozigépész workshopot is, hogy legyen utánpótlás. „Egy nemzet filmkultúrája akkor él, hogyha folyamatosan bemutatást kap, és az emberek számára hozzáférhető” – vallja az igazgató.
A 35 mm-es vetítés jövője tehát nem csupán a nosztalgián vagy egy-egy megszállott szakemberen múlik, hanem egy komplex technológiai és finanszírozási lánc fenntarthatóságán. Ahogy a gépész is utalt rá, a szakmai rutin és a felelősségvállalás alapfeltétel, de ez önmagában kevés. Szükség van a vetítési infrastruktúra (a géppark és a szervizháttér) megőrzésére, az analóg kópiák folyamatos állományvédelmi revíziójára, és egy olyan szabályozási környezetre, amely felismeri, hogy az analóg filmörökség nyilvános bemutatása közművelődési feladat.
