2014. 04. 09. Rostás Eni

Előre, lányok!

Első hét a Titanicon

A Titanic első hetében lett két új barátnőm. A harmadikkal már jóban voltam egy ideje, de most elárult egy titkot. Gabrielle, Az osztálytalálkozó, A punk csaj - ezeket a filmeket szerettük a legjobban a fesztiválon. Eddig.

Kapcsolódó anyagok

A Titanic zenészei

Ismét jéghegynek megy a Titanic

10 film, amit látnod kell a Titanicon

Pörögjön, aminek pörögnie kell

Az első szerelem még akkor sem egyszerű ügy, ha az ember a társadalom szemében normálisnak számít. Hát még akkor, ha egy ritka fejlődési rendellenességgel kell együtt élnie. Louise Archambault filmjének címszereplője, Gabrielle egyszerre küzd a szerelemmel, és a Williams-szindrómával, ami ottfelejtette őt valahol a gyermek- és a felnőttlét határán - vigyorgó fruskaként egy 22 éves nő testében, csodás hanggal és felnőtt vágyakkal. Montreal Múzsái nevű kórusával épp egy fontos fellépésre készül, a québec-i szupersztárral, Robert Charlebois-val fognak egy színpadon énekelni. A próbák során csoporttársával, Martinnal egymásba szeretnek, ám mivel a fiú anyja szerint a speciális igényekkel rendelkező emberek nem képesek kapcsolataik menedzselésére (főleg olyan kapcsolataikéra, amelyek kilenc hónap múlva nem várt következménnyel járhatnak), elválasztja a fiatalokat egymástól. Gabrielle-nek nemcsak a fiút, hanem hamarosan gyámját, vagyis nővérét, Sophie-t is nélkülöznie kell, ráadásul még beteljesületlen vágyaival is kezdenie kell valamit. Úgy dönt, bebizonyítja, hogy képes a felelősségteljes, önálló életre.

Bár a film nagyon könnyen átcsaphatott volna szájbarágós, kellemetlen tanmesébe, Archambault kellő érzékenységgel, mégsem óvatoskodva nyúlt a témához. Hiába érezhetnénk kínosnak például azt a jelenetet, amikor a gyámok a fiatalok jelenlétében tárgyalnak arról, hogy szeretteik már elég idősek-e a szexhez, vagy gondolhatnánk úgy, hogy semmi közünk ahhoz, Gabrielle mit csinál a fürdőszobában, az egész alkotás könnyed és szívmelengető. Ehhez nagyban hozzájárul a főszerepet alakító Gabrielle Marion-Rivard, aki maga is Williams-szindrómában szenved, és aki első filmszerepéért mindjárt a legjobb színésznőnek járó díjat hozta el a Canadian Screen Awards-ról. Hozzájárulnak a legfontosabb pillanatokban beálló nagy csendek és a zenei betétek, amelyek nem megtörik, hanem még komplexebbé teszik a történetet. (Még az olyan túl explicit utalások sem válnak zavaróvá, mint az Ordinaire (Átlagos) című Charlebois-sláger, amit egy mentális sérültekből álló kórus ad elő.) Valamint Mathieu Laverdiere, aki kézikamerájával épp olyan intim távolságból és lélegzetvisszafojtva figyeli Gabrielle-t, ahogy egy pillangót figyelünk a virágon, ha nem akarjuk, hogy tovább röppenjen. Feelgood film a javából.

Húsz évvel ezelőtt Svédország egyik iskolai osztályának leggyengébb láncszeme a svéd művész, Anna Odell volt. Odell később az Unknown Woman 2009-349701 projekttel lett ismert, melynek célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a svéd pszichiátriai ellátás problémáira. Odell egy híd szélén öngyilkosságot színlelt, megtámadta a kiérkező orvoscsapatot, majd leszedálva a pszichiátrián töltötte az éjszakát. Projektje miatt végül a bíróság előtt kötött ki. (Ebben a svéd riportban van néhány kocka a hídon történtekről, hogy mennyi művészi értéke volt a performanszának, arról megoszlanak a vélemények.) Ilyen előélettel talán nem meglepő, hogy első filmje központi eleméül is egy hasonlóan fontos és ellentmondásos témát választott, az iskolai zaklatást. Az iskola mind a kilenc évét rémálomként élte meg, sérelmeit pedig egy levélben írta le az osztálytársainak. Az volt a terve, hogy a levelet a húszéves osztálytalálkozójukon olvassa fel, és a többiek reakciójából dokumentumfilmet forgat. Odell nem kapott meghívást az eseményre, ezért úgy döntött, összemossa a fikció és a doku határait, és színészekkel játszatja el, hogy mi történt volna a monológja után. Az elképzelt osztálytalálkozó minden perce feszült és rettentően nyomasztó, de a film később sem válik könnyen emészthetővé - sőt ha lehet, még jobban odacsap.

Odell felhívta volt osztálytársait, és beszámolt nekik a filmről. A vonal másik végén legtöbbször átlátszó kifogásokkal és nyílt elutasítással találkozott, csak néhányan ültek le, hogy megnézzék a végeredményt. Bár a nagy találkozásokon is színészek helyettesítik a régi társakat, a szorítás nem akar csillapodni a gyomorban. Hála Odell kíméletlen őszinteségének, és a szembesített osztálytársak zavarának, egyszerre éljük meg, hogy mit érezhet húsz év után a megfilmesített zaklató és a sosem felejtő zaklatott. A művész nem társai sajnálkozását akarta hallani, arra volt kíváncsi, hogyan befolyásolta az iskolában meglévő hierarchia az emberek életét. Válaszul majdnem mindenhonnan ugyanaz érkezett, „régen volt, gyerekek voltunk”. A velencei filmfesztiválról a legjobb debütáló filmnek járó FIPRESCI-díjat elhozó alkotás az első pillanatától az utolsóig nagyon kényelmetlen élmény. Ott lenne a helye az összes osztályfőnöki órán.

1990 októberében a Washington állambeli Olympiában Tobi Vail, Kathi Wilcox, Billy Karren és Kathleen Hanna alapítottak egy zenekart, ami a feminizmus harmadik hullámának leghangosabb szócsövévé vált. A Bikini Kill volt az első punkegyüttes, melynek koncertjeit lányok hallgatták az első sorból, a felajzott, agresszív férfitömeg meg sem közelíthette Hanna színpadát. Igéjüket fanzine-okban terjesztették és manifesztójukkal útjára indították a riot grrrl-mozgalmat. A korszak legfontosabb feminista együttesének frontemberét civilben nem épp sztriptíztáncosként, a magánéletben pedig nem épp annak az embernek a feleségeként képzelnének el, aki a színpadon arról szövegelt, hogy a nőknek a konyhában a helyük. Pedig Kathleen Hanna nemcsak feminista misszionáriusként dolgozott az éjszakában, férje pedig még mindig az egykori Beastie Boy, Adam Horowitz. Sini Anderson kamerája előtt az archív felvételekből és visszaemlékezésekből nemcsak Hanna múltja tárul fel, de most először beszél arról is, hogy a kétezres évek közepén miért döntött úgy, hogy kiszáll a pörgésből. Sőt, a kamerát még akkor sem kapcsoltatja ki, amikor a legrosszabbul érzi magát. Joan Jettől Kim Gordonon át Tavi Gevisonig erős nők egész sora vonul fel, de nyilatkozik a Le Tigre-tag JD Samson és Hanna férje is.

Ha eddig azt gondoltad, hogy minden feministának a férfiak kiirtása az életcélja, akkor azért; ha nincs szükséged férfiakra, akik lecukiznak, megvédenek, vagy azt mondják, hogy minden rendben, akkor azért; ha pedig csak unod a béna filmzenéket, akkor azért.

Előre, lányok!

Első hét a Titanicon

Inkubátor 9.0 – Schnabel Annabella: Ennyit jelent, ha az ember felnőtt?

Bemutatjuk a 2024-es pitchfórum filmterveit

Czira Sára, Nagy Eszter: „Itt egy újfajta családmodell épül”

Interjú a Cabin Pressure rendezőivel