Ennél tipikusabb kezdést egy westernhez nehéz kitalálni, azonban A pisztolyhős (The Gunfighter) hamar megtalálja a saját útját: Ringónak ugyanis nincs kedvére az újabb párbajgyőzelem, csak harag és csalódottság fűti, hogy alig kötötte ki a lovát, ezt a települést is sürgősen maga mögött kell hagynia. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy olyasmi elől menekül, ami mindenhol utoléri: a múltbéli rablásaiból és gyilkosságaiból szőtt legendák. És mindig akad valaki, aki az ő legyőzésével kíván nevet szerezni magának. Így aztán hiába vágyik békére, láthatatlanságára, újból és újból belekényszerül egy feledni kívánt, kényelmetlenné vált szerepbe.
A veterán holywoodi rendező, Henry King 1950-es alkotása a pszichológiai westernek egyik korai és kiemelkedő darabja, közös bennük az árnyalt jellemábrázolás, a westernhős makulátlanságát egy jőval terheltebb belső világ váltja fel. Gregory Peck alakításában Ringo elsősorban egy megfáradt vándor, aki ugyan még mindig dermedt csendet tud teremteni egy kocsmában, de már egy eseménytelen, hétköznapi élet után vágyakozik.
A pisztolyhős / Fotó: Criterion
A filmnek fontos magyar vonatkozása is van. Az alapjául szolgáló történet egyik szerzője a kalandos életű Tóth Endre, aki 1939-ben, öt rendezéssel a háta mögőtt hagyta el Magyarországot, majd Andre de Toth néven gyorsan lépegetve felfelé a hollywoodi ranglétrán néhány év múlva már a tengerentúlon rendezett filmeket. Nevéhez számtalan hajmeresztő anekdota kötődik, azt vallotta, hogy csak az képes jó filmeket csinálni, aki az életet is a maga teljességében, a veszélyekre fittyet hányva megéli. Összesen hét felesége volt, köztük a film noir-ok sztárja, Veronica Lake, ők erről biztosan sokat tudnának mesélni.
Azt mindig leírják róla, hogy hiába volt vak az egyik szemére, tehát nem volt térlátása, ő rendezte meg az egyik legjelentősebb 3D-filmet, a House of Wax-ot. Az egész karrierjét tekintve azonban fontosabb információ, hogy magyar létére sokat hozzátett a western műfajtörténetéhez, a zsáner olyan legendáit rendezte, mint Joel McCrea (Ramrod), Randolph Scott (The Stranger Wore a Gun) vagy Gary Cooper (Springfield Rifle). Utolsó, egyben legkegyetlenebb és legcinikusabb westernje, a havas környezetben játszódó A száműzött napja a vadnyugati filmek legjobbjai közé tartozik.
A pisztolyhős / Fotó: Criterion
76 éve került az amerikai mozikba A pisztolyhős, témaválasztása azonban nem is lehetne aktuálisabb: a hírneve foglyává váló Ringón és az őt körülzsongó, szenzációra éhes tömegen keresztül a celebkultusz máig érvényes kritikáját fogalmazza meg A pisztolyhős. A híresség hiába váltana, ugyanazt követeli tőle a közönség, jelen esetben az iskolából ellógó, a kocsma előtti utcát zajongva elfoglaló gyerekhad vár vért és erőszakot. És mindig vannak helyébe kívánkozó irigyek, vagy csak haszonlesők, akik miatt állandóan résen kell lennie.
Talán emiatt is hagyott mély nyomot a film Bob Dylanben, akik maga is megszenvedte a népszerűséget, és éles stílusváltásokkal tette próbára rajongóit. Évtizedekkel később, a Brownsville Girl című számában idézte fel A pisztolyhőst. „Well, there was this movie I seen one time, About a man riding 'cross the desert and it starred Gregory Peck” – ezekkel a sorokkal kezdődik a dal.
Melankóliába hajló képek és a tér ügyes használatával érzékelteti a főhős beszűkült lehetőségeit a film. Az első negyedóra után teljesen eltűnnek a vadnyugati táj nagytotáljai, egy újabb város következik, ahol ismét a szalon négy fala közé szorul be Ringo. Frusztráltan lépeget fel és alá, vagy a sarokba húzódva üldögél egykedvűen a sorsát megelőlegező festmény alatt, amely Custer tábornok vesztes csatáját ábrázolja. A pisztolyhőst a végzetszerűsége, a főhős hiábavalónak tűnő küzdelme a neki kijelölt sors ellen az akkoriban népszerű film noirokkal kapcsolja össze. A western mellett ebben a zsánerben is otthonosan érezte magát De Toth.
Mi lett volna ha? Ezt a kérdést teszi fel magának újból és újból Ringo, és irigykedve figyeli egykori bűntársat, aki még időben kilépett, és seriffként kezdett új életet Cayenne-ben. Ahová nem véletlenül tévedt be a címszereplő, itt él ugyanis nyolc éve nem látott régi szerelme, és soha nem látott kisfia. Ez egy utolsó, elkeseredett próbálkozás, hogy új életet kezdjen velük.
A pisztolyhős az állandó fenyegetettség érzésével kelt feszültséget, és a Délidő nagyon is konkrét előfutáraként hatásosan alkalmazza a határidődramaturgiát: Ringo rendszeresen aggódva néz az órára, a film elején lelőtt cowboy testvérei bosszúra szomjazva közelítenek Cayenne felé. Romantikus drámaként is legalább annyira erős és emlékezetes film, mint westernként: Ringo vágyódása a családja iránt, Peggy (Helen Westcott) dilemmája, hogy adjon-e egy újabb esélyt a férfinak adja A pisztolyhős érzelmi magját.
A pisztolyhős / Fotó: Criterion
A pisztolyhős hozta el André De Toth számára az egyik legkomolyabb szakmai elismerést, írótársával, William Bowersszel együtt Oscarra jelölték a legjobb eredeti történet kategóriájában, ez a díj az ötvenes évek második feléig létezett. Ő azonban meglepően keveset foglalkozott a filmmel az önéletrajzi kötetében. Ennek okáról érdeklődött 2002-ben a Baltimore Sun újságírója:
„Azok, akik elkészítették, nem voltak eléggé elkötelezettek az ötlet iránt. Az én elképzelésem az volt, hogy a pisztolyhősök ostobák. A gyilkolás nevetséges – a természet úgyis elintézi a halált, nekünk nem rásegítenünk. Gregory Peck kedves, tisztességes ember, de egy professzor! Én azt szerettem volna, ha John Wayne vagy Gary Cooper játssza a pisztolyhőst.”
Valóban, az amúgy kiváló színészi kvalitásokkal bíró Peck megjelenéséből és kisugárzásából adódóan a bűnbánó, tiszta életre vágyó Ringót meggyőzően tudja eljátszani, és hiába a nyers erőt sugalló bajusz, Wayne vagy Cooper megformálásában hangsúlyosabb lehetett volna a karakter eredendő erőszakossága. De Toth a forgatókönyv későbbi változatainak a megírásában már nem vett részt, és végül egy másik alkotói elképzelés érvényesült, King finomabb eszközökkel, érzelmesebb módon varázstalanította a pisztolyhős mitikus alakját. A lezárás ugyan belecsúszik a túlzó didaxisba, de ez érdemben nem vesz el a film nagyszerűségéből.
A pisztolyhős / Fotó: Criterion
Elégikus hangvétele okán számos olyan westernt megelőlegezett a film, amelyek a vadnyugat végéről, a pisztolyhősök eltűnéséről szólnak. Pat Garrett és Billy, a kölyök (1973), John Wayne búcsúfilmje, A mesterlövész (1976) vagy a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (2007) is visszavezethető ehhez az 1950-es remekműhöz. Sőt, az elérhető információk alapján Csuja László készülő westernje, a beszédes munkacímű Az utolsó betyár is ezt a vonalat viszi tovább, melyben Kulka János játssza a mulandóságával szembesülő haramiát.
A pisztolyhős rajongói közé tartozik Ethan Hawke, aki tavaly a TCM mozicsatorna egyik beszélgetős műsorában mesélt arról, hogy a már említett Bob Dylan-szám irányította el a filmhez. Barátját, Richard Linklater hívta fel, ugyan melyik Peck-filmről énekel Dylan. A Mielőtt felkel a nap rendezője megrökönyödve kérdezett vissza, még nem láttad A pisztolyhőst?! Szerinte a kevésbé ismert westernek közül ez a legjobb. Ismertségét azért növelte, hogy néhány éve bekerült a Criterion Collectionbe, és ha tényleg elkészül az Ethan Hawke által írt remake, az további rajongókat szerezhet az eredetinek. Hawke amúgy jó választás lenne a főszerepre, megvan benne a kellő élettapasztalat a karakter kettősségének a kidomborításához.
