– Egyetlen játékfilmet rendeztél, s rögtön megnyerted vele a szemlén a kísérleti filmek díját. A Beszélő fejekből süt, hogy gyakorló módon foglalkoztál korábban irodalommal. Mióta írsz novellákat?

– Régóta, de azokat a típusúakat, amiket te is ismersz, bő egy éve kezdtem.

– Megjelentek ezek valahol?

– Nem. Elküldtem őket az ÉS-be Dérczy Péternek, és ő azt válaszolta, hogy ezek pszichodráma-töredékek, nem irodalom. Ez két dolgot jelent: Dérczy Péter nem tudja, mi az, hogy pszichodráma, és nem tudja, pontosabban, nem akarja tudni, mi az, hogy irodalom. Ezután máshol nem próbálkoztam, mert lelomboznak ezek a szakvélemények. Idővel kiadjuk őket az Andrással (Muhi András, az Inforg Stúdió producere – a szerk.), de most még nem tenne ki egy kötetet az anyag.

– Novelláidban – akár a Beszélő fejekben – végtelen egyszerűségre törekszel: rövid terjedelemben, minimálszókinccsel, tőmondatokban fogalmazol, a leíró részeket abszolút hanyagolod. Az amerikai minimalisták mennyiben hatottak rád?

– Carvert nagyon szeretem, Ellist már nem annyira, bár Az informátorok tetszett. Nagyon bírom a minimalizmust, és nem csak az irodalomban, minden másban is. De ezek az írók nemigen hatottak rám. Én nem olyat akartam írni, mint ők. Első novelláim után hamar rájöttem, hogy senki nem tud annyira rossz, hiteltelen szövegeket írni, mint én. Azokat kellett volna beküldeni az ÉS-be, az aztán irodalom volt a javából. De nekem nem jöttek be, ezért más típusú szövegekbe kezdtem: egyszerűen leírtam, ami előző nap történt velem, és addig-addig gyúrtam a mondatokat, amíg meg nem születtek ezek a szikár szövegek. Akkor először éreztem, hogy ez én vagyok. A Beszélő fejekben rengeteg ilyen novellakezdemény van.

– Mennyi a történetekben a fikció?

– Ha valamelyikre konkrétan rákérdeznél, el tudnám mondani, az hogyan készült.

– Beszéljünk az Aranylövésről.

– Melyik is az?

– Amikor a pali meglátogatja a kórházban a haverját, akinek malacbőrt ültettek be a nyakába.

– Ja, igen. Ott három elemből lett egy történet. Az egyik ismerősöm megégett, ráborult valami fazék, és megműtötték: ilyenkor tényleg malacbőrt ültetnek be, mert a disznó DNS-e 70 százalékban megegyezik az emberével. Ebbe érdemes belegondolni: aki disznóhúst eszik, az 70 százalékban kannibál… Szóval ez volt az egyik elem, aztán a másik, amikor egy ismerősöm szénrészegen elaludt az arc-szolárium előtt, és leégett. A harmadik elem az volt, amikor meglátogattam valakit a kórházban, s megettem az összes kajáját, mert ő nem ehetett. Ezt a három elemet raktam össze.
Tehát a történetek extrém elemei mind az életből jönnek. A körítés már nem annyira, bár ott is dokumentumszerűségre törekszem. A Beszélő fejekben ez ugyanígy működött: az egyes történeteket három vagy négy morzsából gyúrtuk össze. Például azt a történetet, amit én mesélek – amikor a nő feji magát –, azt én láttam. Annyira furcsa volt, mint egy csoda.

– Gyakran elkínzott, megnyomorított lelkeket helyezel középpontba: a szereplők vagy a „társadalom peremén” tengődnek – melegek, anyagosok, koldusok –, vagy más módon kiszolgáltatottak, pszichésen élnek a „peremen”: a Minden szobában című novellád főszereplője például egy az apja által szexuálisan terrorizált kisgyerek, a Nagyiban pedig a nagyanyja bántalmazza a gyereket.

– Extrém pszichológiai helyzetekben leveted a hétköznapok maszkját. Olyan dolgokról akarok írni, vagy filmezni, amelyek nem akkor történnek, amikor tudod, hogy ki vagy, hanem akkor, amikor nem tudod. Ez azért jó, mert amikor nem tudod, hogy ki vagy, akkor hazudni sem tudsz magadról. Nem lehet őszintén beszélni ebben a világban, és csak akkor lehet belelátni az emberekbe, ha extrém helyzetekbe kerülnek. Döbbenet, hogy a sors – ha van ilyen – valahogy rendszeresen ilyen helyzetekbe került emberekkel hoz össze engem.
A függés a másik. Feldmár András pszichológus, akivel most csináltam egy portréfilmet, azt mondta: „A szokás illúzió, és a szabadság az igazság.” Valahogy tudattalanul úgy élsz, hogy szokásaid rabja legyél, mert ez csomó mindentől megszabadít. Mondok egy példát: ha heroinozol, s az egész napod abból áll, hogy megszerezd az anyagot, akkor nem azokon a dolgokon kezdesz gondolkodni, amik téged ebbe a helyzetbe hoztak, hanem minden energiádat arra összpontosítod, hogy megszerezd az adagodat.

– Most váltsunk témát. Hogyan kezdtél filmmel foglalkozni?

– Először filozófiával és irodalommal foglalkoztam.

– Valamilyen iskolában?

– Soha semmilyen intézményben nem tudtam működni. Szóval – ahogy az lenni szokott – tizennégy évesen elkezdtem Nietzschét olvasni, és belekerültem ebbe a tébolyba. De aztán meguntam, mert egyre több volt a kérdés, s válasz sehol. Elkezdtem irodalommal foglalkozni, de ott meg nagyon sokáig kell egy dologra koncentrálni, ami nekem nem megy.
A filmezés azért érdekelt, mert a leghipnotikusabb kifejezési forma. Tudod: sötét terem, leülsz, fixálod a vásznat, satöbbi – teljesen beszippant a dolog. Akkoriban sok filmet néztem, végig az egész filmtörténetet. Aztán a Duna TV-ben a Fehér éjszakák című kortárs művészeti magazin szerkesztőjeként dolgoztam, és rendeztem egy dokumentumfilmet Határvonal címmel, mely az elmebetegek művészetéről szól.
Egyébként azóta is folyamatosan dolgozom szerkesztőként: voltam a TV2-nél is, most az M1 Théma című műsorában dolgozom.

– S eközben filmekben asszisztenskedtél.

– Igen, Sopsits-nál: három nagyjátékfilmben – a Derengőben egy nagyon picit, a Légyfogóban és a Torzókban végig –, és más munkáiban is, például a Heinz Sobotáról szóló dokumentumfilmben. Ezután döntenem kellett: folytatom az asszisztenskedést – nagyon rossz asszisztens vagyok –, vagy saját filmbe kezdek. Ekkor csináltam a Beszélő fejeket. Ez a film megerősített abban, hogy mit akarok csinálni a következő negyven évben.

– A minimalista stílt folytatnád egy új filmben?

– Mindenképp. A Beszélő fejekben sok minden nem sikerült, egyvalami viszont igen: sokan mondták, s én is úgy érzem, hogy szokatlanul hiteles lett a film. Ez azért is sikerült, mert nagyon sok olyan elem van a történetekben, amiket a szereplők tényleg átéltek. Mivel hitelesség dolgában itt elég magasra tettük a lécet, a következő filmnél kicsit bajban leszek. Sokkal inkább akarok fikciót, mint dokumentumszerű filmet, s nem tudom, ezt a hitelességet hogyan tudom majd hozni.
Van egy nagyjátékfilm-terve az Inforg Stúdiónak: én írtam, s én is rendezném. A forgatókönyvre az NKA-ban nyertünk pénzt. A nagy embereknek tetszik a könyv, csak ők – az ismert okok miatt – a forgatásra már nem tudnak pénzt adni.

– Miről szól a film?

– Drogsztori, Dealer a munkacíme. Egy kábítószer-kereskedő egy napját meséli el: a hős olyan extrém helyzetekbe keveredik, mint amilyenek a novellákban, vagy a Beszélő fejekben voltak – a világ ugyanaz, csak itt egy ember megy végig rajta. S aztán pórul jár. Persze nem a drog miatt, mert sohasem a drog az igazi probléma, hanem az, ami miatt drogozol.

– Szerinted mi miatt drogoznak az emberek?

– Hát például itt van ez a hazudozó zombi-horda, amit bizonyos körökben társadalomnak becéznek. Vagy itt az én helyzetem: van egy kész forgatókönyv, van hozzá lendület, s még azoknak az embereknek is tetszik a könyv, akik a pénzt osztják – mégsem lehet megcsinálni a filmet, mert a Bánk bán és A hídember miatt lehetetlen pénzt kapni. Ha valamiért hiteles lehet a Dealer, hát épp ezért. Mert kemény drogozni pont olyan, mint Magyarországon filmet készíteni: ha filmet akarsz csinálni, ugyanolyan kilátástalan helyzetben vagy, mint valaki, aki egész nap heroinért szaladgál.