Gombos Péter: Hólapát, nézőmalac, melltartó

Mit ér a sztár, ha magyar?

Szavazz!

„sztár fn 1. Nagyon híres, felkapott (film)színész(nő) v. sportoló. 2. biz pejor valamely közösségnek túlbecsült tagja.”
MAGYAR ÉRTELMEZő KÉZISZÓTÁR


Pszichológusok szerint igazolható tény: a magzatnak az anyaméhben nárcisztikus élményben van része. Ha valakinél ez a túlzott önszeretet illúziók formájában felnőttkorban is megmarad, s ettől hosszú ideig nem szabadul meg, az vagy a társadalom normája alatti szintre süllyed, vagy az átlag fölé emelkedve, magát szinte istennek érezve…, nos, sztár lesz… S az ilyen ember mindaddig nem tud visszailleszkedni a társadalomba, amíg nem tanul meg félni. Ez bizony ijesztően hangzik, ugyanakkor ne feledjük, nyilvánvalóan nem minden hírességre igaz ez az elmélet.

De térjünk vissza a fogalom definiálásához! A sztár tehát nem egyszerűen híres, hanem „nagyon” híres. Kérdés, vajon mérhető-e ez a „nagyon”? Egyáltalán ki dönti el, hogy valakit mikortól nevezhetünk sztárnak, s meddig „csak” híres ember? A népszerű internetes játék, a Sztártőzsde ötletgazdája, Sziebig Péter például induláskor nem tehetett mást, mint egy meglehetősen szubjektív módszerrel választotta ki a leendő „árucikkeket”. A sztárok kiválasztásához összeírtak egy 200 fős listát, akikről a stáb tagjai – tíz ember – úgy gondolták, hogy ők a legismertebb közéleti szereplők. Tehát nem annyira a népszerűség, hanem inkább az ismertség volt a szempont. A különböző adatbázisokból összeállított lista tagjainak nevét egyesével felolvasták, s amelyiknél mindenki bólintott, bekerülhetett a Sztártőzsdébe.

Kétségkívül nem túl tudományos a módszer, de meg lehet-e fogni ennél konkrétabban a sztárságot? Aligha.

Ugyan ki dönthetné el, milyen mutatók alapján lehet akár csak az egy te-rületről (zene, sport, film, televízió) ismert hírességeket összevetni, hát még a különböző művészeti ágak képviselőit! Ötezer lemezig híres zenész, afölött sztár? Százezer rajongóig híres filmszínész, afölött sztár? Lehet egyáltalán sztár mondjuk egy festő, egy szobrász? Nehezen megválaszolható kérdések ezek.

Az is nyilvánvaló, hendikeppel indul az, aki a médiától távolabb eső területen próbál maradandót alkotni. (Illetve maradandót, száz, ezer év múlva megbecsültet talán letehet az asztalra, de a jelenben kétségkívül nehezebb befutnia.)

A már említett Sztártőzsde oldalán például messze a médiasztárok a legke-resettebb „árucikkek”. A mellékelt táblázat az origo felmérésének eredményét mutatja be. Eszerint három műsorvezető, egy szappanopera és egy szórakoztató műsor résztvevői kapták a legtöbb szavazatot. (Nem mellesleg mindannyian a két nagy kereskedelmi tévé alkalmazottai.)

Ön szerint ki volt Magyarország legnagyobb sztárja tavaly?

Friderikusz Sándor: 76 - 3.7 %
Liptai Claudia: 91 - 4.4 %
A Heti Hetes csapata: 1092 - 53.0 %
A Barátok közt szereplői: 303 - 14.7 %
Fábry Sándor: 497 - 24.1 %

Összesen:
2059

(A Sztártőzsde toplistája szintén hasonló eredményt hozott. A Heti Hetes három sztárja mellett a Barátok közt két szereplője, Vágó István, Fábri Sándor, Máté Krisztina. D. Tóth KrisztinaésErős Antónia található az első tízben.)

Sziebig Péter még azt is ki merte mondani: „Tévés jelenlét nélkül lehet bármennyire tehetséges valaki, mivel nem kap akkora nyilvánosságot, nem lesz a magyar szóhasználat szerinti »sztár«. Így például lehet Kállai Ferenc Magyarország legjobb színésze, de mivel ő nem vicceskedik naponta a Beach House-ban, mint Stohl András, senki nem tartja sztárnak, »csak« színésznek.”

Ez a kijelentés nehezen cáfolható, ráadásul házilag is mérhető, próbálja ki bárki, melyik említett színész magánéletéről (hobbi, család, „érdekes” sztorik) tud többet...

Talán az sem véletlen, hogy Farkasházy Tivadar a „sztár” szót egy-szerűen üzleti fogalomként értékelte. Ráadásul szerinte nagy számban léteznek amolyan „műsztárok” is, akiket a média „csinált meg”. (Ugyanerről a „kasztról” mondta el Szily Nóra, haa díszletet, a stábot s legfőképp a médiatámogatást elveszik mögülük, lufiként pukkannak ki.) A kérdésre, miszerint léteznek-e egyáltalán igazi nagy egyéniségek hazánkban, Farkasházy annyit mondott, mivel nem akar senki élőt megbántani, Hofit hozná példának. ő kétségkívül valódi sztár volt.Szerinte egyébként be lehet futni akár a tévék, újságok támogatása nélkül is, csak sokkal nehezebben. Más kérdés, hogy miután híres lesz, már kíváncsiak rá az emberek, és onnantól szerepelnie kell. Szerepel, még híresebb lesz, még inkább kíváncsiak rá, még többet írnak róla. És innentől van az a furcsa helyzet, hogy már az is bekerül a lapokba vele kapcsolatban, aminek nincs ott a helye. A népszerű Teddy esetében ez például így történt:

– Egyszer a Blikk címlapjára kerültem, mert úgy kellett kiásnom a kocsimat a hóból. Ez persze tényleg óriási hír lett volna – júniusban. De januárban mindenki ezt csinálta!

Persze, nemcsak emiatt nem épp fenékig tejfel a magyar sztárok élete. A tv2 (július 2-ától már csak volt) műsorvezetője, Szily Nóra szerint a honi helyzet nem a fokozott, sokszor indokolatlan média- és közönségérdeklődés miatt különbözik elsősorban a nyugatitól, azt amúgy is ki lehet védeni, ha valaki úgy akarja. A német televíziónál eltöltött idő alatt számára az volt inkább furcsa, hogy a médiumok vezetői és a producerek viszonyulnak egész máshogy a tévés személyiségekhez. Míg itthon esetenként saját költségen, saját autóval ment a külső forgatási helyszínekre, kutyafuttában bekapva útközben valami gyorskaját, ott természetes, hogy frissen főzött kávé és terített asztal biztosította a nyugodt körülményeket.

Nemkülönben nehéz megemészteni azt a helyzetet, amikor egy tévécsatorna rövid időn belül tucatnyi sztárt csábít el, hogy aztán valamivel később a néző keserűen konstatálhassa, több lett a műsorvezető, mint a műsor. Így lehetséges az, hogy valóban nagy népszerűségnek örvendő tévés személyiségek szinte teljesen eltűnnek a képernyőről, vagy – talán ennél is rosszabb esetben – elvállalnak olyan munkát is, amelyik – némi eufemizmussal élve – nem illik az egyéniségükhöz…

Szily Nóra szerint egyébként éppen ez az egyik legfontosabb ismérve az igazi sztárnak, tudniillik, hogy hitelesen formálja meg azt a szerepet, amit várnak tőle, hiszen önmagát adja. Vágó Istvánról aligha gondolhatja bárki is, hogy néhány kör után kiesne a saját játékában, s talán Pálffy Istvánnal kap-csolatban sem tévedünk, ha feltételezzük: súgás nélkül is el tud beszélgetni vendégével.

Hasonló okokból talán a Boros–Bochkor páros titkához is közelebb juthattunk a közelmúltban, hiszen amíg a rádióban érezhetően könnyedén, saját magukat adva hódították meg az interaktivitást igénylő népes hall-gatóközönséget, addig a tévés sztár szerepével láthatóan nehezebben birkóztak meg. (Más kérdés, hogy vajon kaptak-e elég időt ehhez.)

Nehezebb feladat a sorozatok magyar sztárjainak értékelése. Persze, olyan szempontból egyszerű az elemzés, hogy a Barátok közt gyakorlatilag egyedül maradt talpon, így kevés szereplőt érint ez a téma. Ráadásul mondjuk Konta Barbara (aki mellesleg épp Barát-nőjének, Erdélyi Tímeának adta át az év legszexisebb nője címet idén) esetében feltehetően nem a konkrét sorozat vagy a menedzselés volt sikerének titka, sokkal inkább a külseje.

Érdekesebb felvetés, hogyan nyerte meg a rajongók szívét az amúgy sármos, ám eleinte ijesztően Jockey-szerű Berényi Miklós, alias Szőke Zoltán.

A Berényi-klán feje – sok kollégájához hasonlóan – egyébként nem tartja sztárnak magát (szívesebben beszél népszerűségről), sőt, szerinte az egész produkcióban egyetlen sztár van csupán, maga a film. S hogy az ilyen sikeres lett, részben annak köszönhető, hogy a nézőket ránevelték a szappanoperákra, ráadásul a „brazilok” kiszállása után konkurencia nélkül maradtak. Másrészt a Barátok köztön nagyon komoly stáb dolgozik a forgatókönyvírótól a sminkesen át a rendezőig, s – szerinte legalábbis – ők mindannyian nagyszerűen értik a dolgukat.

Ha már a ránevelésnél tartunk, érdemes megemlíteni Erdélyi Zsolt reklámszakember teóriáját, aki szerint a média didaktikusai az eredményességet nézve odáig jutottak, hogy ma már „nézőmalacokról” beszélhetünk. Üres tekintettel bámuló befogadókról, akik nem kérdeznek vissza, nem kételkednek az elhangzottakban, s – ezek után talán nem is túlzok nagyot – szívesen hallgatják meg másoktól akár még azt is, mi a véleményük…

Végül hadd idézzem egy olyan sztár szavait e témában, aki több szempontból is illetékes. Lovasi András, a KISPÁL ÉS A BORZ frontembere egyrészt maga is népszerű zenész, másrészt előszeretettel hangoztatja markáns véleményét a magyar sztárkultuszról. Zenekarának tagjai tudatosan kerülik azokat az allűröket, amelyek az úgynevezett sztárokat jellemzik, sőt ezeket a dolgokat a magyar viszonyok között egyenesen röhejesnek minősítik. Teszik ezt úgy, hogy lassan műfajuk egyik legnagyobb (hm, bocs…) sztárjaivá nőtték ki magukat, ráadásul azok a polgárok, akiket elméletileg pukkasztanak, tömegesen ott vannak a koncertjeiteken – igaz, a hátsó sorokban. Kérdésemre, hogy vajon tényleg nem hiányoznak-e nekik az olyan bulik, ahol tízezer rajongó tombol csak nekik egy stadionban, s melltartók röpködnek a színpadra, Lovasi őszinte választ adott:

– Hát, ami azt illeti, nem hiszem, hogy van olyan zenész, aki a maga örömére kezdett el játszani, énekelni. Persze, mi is élvezzük a népesebb közönséget, de ahogy már szóba került, a sztárság és a velejárók nem nekünk valók. Azért egyszer kaptunk már egy bugyit…

Talán ennyiből is látható, nem könnyű hazánkban a sztárkultuszt elemezni. (Lám, még a Média Hungary konferencia szakemberei sem jutottak tovább a szó elemzésénél.) A hasonlóság a nálunk fejlettebb országokban tapasztalható helyzettel nyilván megvan, ugyanakkor érezhetők a – talán gazdasági s főleg nagyságrendi eltérésekből adódó – különbségek is. Miközben alig tízmillió ember is százszámra tart számon bálványozandó kedvenceket, e hírességek többsége fél sztárnak vallani magát, mert azokhoz, akik örömmel, büszkén viselik e „bélyeget”, nem szívesen hasonlítják magukat.

Thomas Mann fogalmazta meg, hogy az átlagpolgár is szívesen kitör a szürke, monoton létéből, hogy megmutassa, más, mint a többiek. Csakhogy ez a kitörés egyben hatalmat, a befolyásolás lehetőségét is megadja az – immár – átlag felettiek kezébe, s ezzel bizony nem mindenki tud élni.

Ugyanakkor be kell látnunk, a társadalomnak minden korban szüksége van idolokra, ideálokra, és közülük a legjobbakra az is igaz – ezt már Székely János drámájából, A Caligula helytartójából szűrhetjük le tanulságként –: aki a szerzett hatalmával nem él vissza, az előtt fejet kell hajtani.

_{Megjegyzés: A miniinterjúkat (Farkasházy Tivadarral, Sziebeg Péterrel, Szily Nóráva, Szőke Zoltánnal) 2002 júniusában készítettem, Lovasi Andrással korábban.}


Tetszett a cikk?! Akkor szavazz rá!