1942-ben, a szerbiai Bácskában a magyar hadsereg főtisztjei razziát rendeltek el, mely során több mint 2500 szerbet és 800 zsidót lőttek bele a Duna jegén robbantott lékbe. Négy évvel később három ex-katonatiszt és egy baka egy közös cellába zárva várja a népbíróság ítéletét. Az ő emlékezetükből, párbeszédjeikből és monológjaikból tárul fel a rettenetes „hideg napok” drámája. Egyikük, Büky százados elsősorban a feleségéért aggódik, aki azokban a napokban tűnt el, és a társai szavaiból kibontakozik az asszony tragédiája is.
Kovács András Cseres Tibor regényéből adaptálta a filmet, ami többek közt fődíjat nyert Karlovy Vary-ban, elnyerte az 1967-es Magyar Játékfilmszemle társadalmi zsűrijének fődíját és a legjobb forgatókönyv díját is, Szirtes Ádámot pedig a legjobb férfi alakítás díjával jutalmazták. 1969-ben bekerült a Budapesti tizenkettőbe, azaz az 1948-1968 közötti időszak legjobbnak kikiáltott tizenkét filmalkotása közé. A fesztivál- és kritikai sikerek mellett a Hideg napok legnagyobb erénye mégis a bátorsága, az, hogy képes volt a magyar történelem egyik sötét foltjával szembenézni – mindössze húsz évvel az események után.
Ahogy azt a narrátor a legelején kifejti, a film nem a tények, nem a rendszerszintű mészárlás pontos lekövetését kísérli meg, sokkal inkább az emberi tényező, a résztvevők múlt- és jelenbéli dilemmái érdeklik. Cseres Tibor írása valódi elítéltek történeteiből, feljegyzéseiből, beszélgetéseiből fonódott össze egy történetté. A rendezőt „azok a közelmúltbeli események érdekelték, amelyek fontos szerepet játszottak a szocialista rendszer önképének alakításában is” – fogalmaztott Kovács András sajátos szerzői nézőpontjáról Murai András a Filmvilágban. „Kovács filmjei mégsem politikai kurzus-filmek, célja ugyanis nem történelmi tablók forgatása volt, nem egy adott korszak általános érvényű jellemzése érdekelte, hanem a személyes cselekvés lehetősége vészterhes időszakokban.”
Mind a négy férfinak meg van a saját magyarázata, a saját verziója arra a néhány fagyos nappalra és éjszakára Bácskán. Súlyos bűncselekményben vettek részt, mégsem mondhatóak egyértelműen gazembereknek – Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Szilágyi Tibor és Szirtes Ádám négyese különleges módon fokozza a feszültséget. Alakításuk közel hatvan évvel később is erőteljes hatású, meghasonlott személyiségek. akik tudják mit cselekedtek, hogy vér tapad a kezükhöz, mert katonatisztként a rendszert szolgálták. Szécsényi Ferenc operatőr fekete-fehér képei a cellában töltött bezártságot és a múltidézést is izgalmassá teszik - a korban ekkor már bőven készültek színes filmek, Kovács mégis ezt a módját választotta a bűntudatuktól megszabaduló tisztek történetéhez, ezzel még hangsúlyosabban rákapcsolódik a ‘60-as évek modernista hullámára.
A börtöncella hófehérre meszelt zárt terében fokozatosan nyílnak meg egymás előtt, a klausztrofób tér a néző számára is fullasztóvá válik. Az elmesélés időfelbontásos szerkezetben történik, ahogy a börtön képei és férfiak emlékei egymást váltva bontakoznak ki, a történelmi és személyes dráma összemosódik, egymást erősíti. A kettő egyvelegétől hiteles képet kapunk egy háborúban álló ország és társadalmának állapotáról, a felelősség kérdéséről. Kovács András filmje egyetemes érvényű, időtlen alkotás, egy modernista gyöngyszem a magyar film történetében.
