Az 1989-es rendszerváltás környékén kezdtél el játékfilmek operatőreként dolgozni. Akkoriban a magyar filmgyártás összeomlott, és gondolom, Lengyelországban is hasonló volt a helyzet. Mennyire volt nehéz operatőrként munkát találni?
Szerencsés voltam, mert amikor a Łódźi Filmiskolában tanultam, megismerkedtem Wladyslaw Pasikowskival, akivel barátok lettünk, és az iskolában töltött négy-öt év alatt együtt forgattuk a gyakorlati feladatokat, majd a rövidfilmeket. Az iskola befejezése után egy évvel írt egy nagyon érdekes forgatókönyvet. Elvitte egy produkciós céghez, és meglátták benne a lehetőséget, hogy ez egy érdekes és új színt vihet a lengyel filmgyártásba. Így aztán sikerült gyorsan leforgatnunk az első filmjét, ami nagy sikert aratott. Művészi siker volt, és emellett rengetegen mentek el a moziba. Hirtelen minden könnyebbé és gyorsabbá vált, a következő évben máris elkészíthettünk a második filmünket. Szóval kellett egy kis szerencse is induláskor.
Második nagyjátékfilmetek, az 1992-es Hekusok valóban egy teljesen új színt vitt a lengyel filmbe: az amerikai zsarufilmek elemeit ötvöztétek a rendszerváltás után gyorsan átalakuló lengyel valósággal.
Pontosan ez a keverék volt, amit mondtál. Olyasmit akartunk készíteni, ami izgalmas és meglepő lesz a közönség számára: úgy fogalmaznám meg, hogy a film noirok jellegzetes motívumaiból állt össze a történet, amelynek a hátterét az akkori politikai helyzet adta.
És ehhez tanulmányoztátok az amerikai filmeket?
Az egyetemre járva nem tetszettek nekünk a lengyel filmek, a fiatalok általában nem szeretik azt, ami korábban volt. Elegünk volt a morális nyugtalanságnak nevezett korszak filmjeiből. Ezek komor, pszichologizáló alkotások sok párbeszéddel, és szűk, belső terekben játszódtak, szobákban, házakban. Valami mást akartunk csinálni, színesek, lendületesek, izgalmasak akartunk lenni. És persze, sok-sok amerikai filmet néztünk.
A mából visszatekintve szerinted a Hekusok hiteles módon ábrázolja a ’89-es rendszerváltást követő kiábrándulást?
Egy játékfilmtől sosem lehet elvárni a valóság pontos ábrázolását, ez nem dokumentumfilm. De szerintem ez a film – és ez nem csak az én, hanem a közönség és a kritikusok véleménye is –, megragad valami lényegeset a 90-es évek elejének közérzetéből. Kultfilmmé vált. A fiatalok még mindig nézik, a film szövegeiből jó párat maguk is használnak. Władek kiváló író, emiatt a párbeszédek az addig megszokotthoz képest jóval közelebb álltak a köznyelvhez. Nagyon is valóságosnak hangzottak.
Hekusok
A Hekusok a szocalista rendszer egyik leggyűlöltebb alakját, a politikai rendőrség tisztjét teszi meg főszereplőnek, és antihősként ábrázolja. Ez kifejezetten bátor lépés volt. Miért döntöttetek így?
Ez a rendező érdeme. Ő a mai napig szeret az árral szemben úszni, szeret provokálni. Valószínűleg ez az oka annak, hogy ezt a fajta karaktert választottuk.
1994-ben jelent meg az első olyan Andrzej Wajda-film, amelyet te fényképeztél. Pasikowski és Wajda két teljesen külön világ, mi keltette fel a legendás rendező érdeklődését irántad?
Valóban két külön világ, de Andrzej mindig is közel akart maradni a közönséghez. Látta a Krollt, az első nagyjátékfilmünket Wladekkal. A visszaemlékezésében azt írta, hogy nagyon érdekesnek találta, és hogy bárcsak ő is tudna ilyen filmet készíteni. Friss és új szemléletű operatőrt keresett, ezért választott engem.
Te akkor még a pályád kezdetén voltál, Wajda viszont már élő legenda volt. Hogyan indult a közös munka?
Számomra ő egy szuperhős volt. Az elején még nagy távolság volt közöttünk, és próbáltam megérteni, mit akar, és aztán próbáltam kitalálni, hogyan adhatom meg neki azt, amit akar. Aztán múltak az évek, jöttek a következő filmek, és barátokká váltunk. Minden újabb projekt Wajdával megtiszteltetés volt számomra, és egyben öröm is, mert egy csodálatos rendező és egy csodálatos ember volt. Lenyűgözött az intelligenciája, a közvetlensége és a művészi érzékenysége, vele dolgozni mindig is egy ajándék volt.
Andrzej Wajda egy nehéz szerepet vett magára, filmjein keresztül a lengyel nemzet lelkiismerete volt. Nemzeti tragédiákról, a lengyel identitásról fogalmazott meg érzékeny kérdéseket. Operatőreként te is az alakítója lettél az ezekről a témákról folyó diskurzusnak. Hogyan birkóztál meg az ezzel járó felelősséggel?
Lehet, hogy ez felelősség, de én elsősorban örültem, hogy részese lehettem az identitásunkról szóló vitáknak. Andrzej mindig fontos kérdésekről akart beszélni. Számára a film nem szórakozás, hanem egy küldetés volt. Ez egy teljesen új megközelítés volt számomra, komolyabbá és felelősségteljesebbé vált számomra a filmkészítés.
Ez valóban megváltoztatott téged, hiszen korábban mondtad, az egyetemen még elzárkóztatok a korábbi lengyel filmektől, aztán a kilencvenes években már a szakma nagy öregjével forgattál.
Ez teljesen igaz, ilyen az élet. Sosem tudhatod, mi fog történni. Később elkezdtem Polanskival is dolgozni, aki szintén egy legendás rendező. Tényleg nagy ajándék, hogy együtt dolgozva, egy kivételes szemszögből láthattam rá ezekre az emberekre, és közben több különböző stílusban is forgathattam.
Pan Tadeusz
A Wajdával forgatott filmjeid közül a Katynt vetítik a filmmaratonon, amely személyes küldetés volt számára: édesapja katonatiszt volt, a katyni vérengzés egyik áldozata. Az igazságról, hogy a mészárlást valójában nem a nácik, hanem a szovjetek követték el, évtizedeken át nem lehetett beszélni. Te mi okból csatlakoztál a filmhez?
Nekem nem volt személyes indokom, a családomat nem érintette ez a tragédia. Részese akartam lenni a lengyel filmművészet egy nagyon fontos vállalkozásának. Volt bennem egy ambíció, hogy komoly filmeket készítsek. Nem akartam buta vígjátékokat csinálni, nem is volt túl sokhoz közöm a pályafutásom során. Mindig is azt gondoltam, hogy olyan filmeket akarok készíteni, amelyeket büszkén mutathatok majd meg a gyerekeimnek. Rendkívül fontos volt az országunk, és személyesen Andrzej számára is, hogy ez a film elkészüljön. Később az orosz tévében is levetítették, és 10 millió orosz látta.
Kíváncsi vagyok, mit gondoltak róla.
Valószínűleg akkor hallottak először Katynról, vagy legalábbis arról, valójában mi történt ott. Hiszek abban, hogy a film megváltoztathatja az életünket, a beszédmódunkat, megváltoztathatja azt, ahogyan a múltra és a jelenre gondolunk. Andrzej ezt az erőt akarta felhasználni a filmjei készítésekor.
A tömeges kivégzés képsorai egészen sokkolóak. Nincs aláfestő zene, nincs beszéd, csak gépies mészárlás. Hogyan született meg ez a jelenetsor?
Sokáig nem tudtuk elképzelni azt a jelenetet. Nem tudtuk, hogyan forgassuk le. Azt akartuk, hogy nyers legyen, explicit és mechanikus. Kimentünk a forgatási helyszínre, sokszor elpróbáltuk, és végül úgy döntöttünk, a legegyszerűbb módon forgatjuk le: a kameramanoknak csak követni kellett az eseményeket a kamerával. Ez volt a legjobb módja annak, hogy a kivégzés folyamatát anélkül mutassuk be, hogy bármit is elrejtenénk belőle vagy hozzáadnánk. Amennyire csak lehetséges volt, objektívek akartunk maradni.
Katyn
Arról, hogy egészen pontosan hogy történt a vérengzés, elégséges tényanyag állt a rendelkezésetekre, vagy egyes részleteit nektek kellett kitalálni?
Tudjuk, hogy kik tették, és azt is, hogy hányan haltak meg. Tudjuk, hogy hol vannak a holttestek. Azt is, hogyan lőtték le ezeket a tiszteket, hol van a golyó által ütött lyuk a koponyájukon. Tudjuk, hogyan fekszenek a tömegsírokban, és hogy a kezük össze volt kötve hátul dróttal. Ezekből a tényekből rekonstruálni lehet az eseménysort.
Érzelmileg mennyire megterhelő egy ilyen jelenetsort leforgatni?
Természetesen megterhelő volt, de egy forgatáson mindig felmerülnek nehézségek, és alapból is annyi mindenre kell odafigyelni, hogy ezek állandóan lekötnek, és emiatt nehéz teljesen elmerülni egy-egy jelenet hangulatában. Továbbá azért is fontos visszafogni az érzelmeimet mert a forgatást irányítani kell. Kemény volt, de megcsináltuk.
Milyen volt a film fogadtatása Lengyelországban?
Emlékeim szerint kifejezetten jó kritikákat kapott, rengetegen elmentek rá a mozikban, hárommillió körül volt a nézőszám, ami rendkívül magasnak számít. Lengyelország ezt a filmet nevezte az Oscarra, nem nyertük meg, de bekerültünk az öt jelölt közé.
Wajdával életrajzi filmet forgattatok a Szolidaritás vezéralakjáról, Lech Walesáról. Mindig nagyon nehéz feladat egy még élő közszereplőről filmet forgatni, Walesa esetében arról kellett döntenetek, mennyi akarjátok heroizálni őt.
Ennek kapcsán fontos ismerni a lengyel közelmúltat. Walesa hiába volt a hajógyári sztrájk, majd a Szolidaritás vezetője, majd a kilencvenes évek első felében köztársasági elnök, bizonyos politikai erők ki akarták őt törölni a történelemből. A film előkészületei során elmentünk Gdanskba, a Szolidaritás múzeumába, és nem volt egyetlen fénykép sem Walesáról. Andrzejjal vissza akartuk őt hozni a köztudatba, megmutatni, hogy volt olyan időszak, amikor ő vezette az egész nemzetet.
Wajda 2016-ban halt meg, az utolsó közös filmetek az Emlékképek volt. Maradt hátra olyan projekt, amelyet szerettetek volna megvalósítani, de ez a halála miatt meghiúsult?
Örültünk, hogy együtt készíthettük el az Emlékképeket, elégedett volt az eredménnyel. Két héttel azután hunyt el, hogy a filmet bemutattuk a Gydniai Filmfesztiválon. Együtt mentünk oda, remekül érezte magát, aztán két nappal később megbetegedett, kórházba került, és meghalt. Az egész nagyon hirtelen történt, nem voltak még terveink a jövőre nézve.
Wajda és Roman Polanski mellett a lengyel film egy hasonlóan legendás rendezőjéhez is kötődsz, még ha ez egy közvetett és egyszeri kapcsolat is. Krzysztof Kieślowski halála után filmet forgattatok az egyik korai, meg nem valósult forgatókönyvéből. Ebből lett a The Big Animal.
Jerzy Stuhr volt a rendező, vele összesen három filmet forgattam, és igazából ő írta a forgatókönyvet Kieślowski története alapján. Lengyelország déli részén forgattuk, fekete-fehérben, mert ugyanazt a hangulatot akartuk megteremteni, ami Kieślowski első dokumentumfilmjeit jellemezte. Egy kedves és megható film ember és állat közötti kapcsolatról.
Mennyire volt nehéz a tevével dolgozni?
A varsói állatkertből érkezett, szóval nem egy vadállat volt. Nem volt könnyű, de nehéznek sem mondanám, mindig a megfelelő pillanatban kellett megetetni.
Hogyan kezdtél el Roman Polanskival dolgozni, ráadásul rögtön az egyik legsikeresebb filmjén, A zongoristán?
Pontosan nem is tudom, hogy történt. Egyszer csak felhívott, és megkérdezte, szeretnék-e vele filmet készíteni. Én azt mondtam: „Természetesen.” Erre ő: „Rendben, legyél Berlinben akkor három hét múlva, elkezdjük keresni a helyszíneket a filmhez.”
Na de miért pont téged keresett? Megkérdezted tőle?
Nem kérdeztem. Azt hiszem, a Pan Tadeusz lehetett az oka, amit Andrzejjel forgattam, és egy kifejezetten nagy léptékű produkció volt. Andrzej mondhatta Romannek, hogy érdemes tenni egy próbát velem.
A zongorista
A zongorista a Pan Tadeusznál is jóval nagyobb produkció volt, ráadásul egy új rendező oldalán. Hogyan birkóztál meg a feladattal?
Valóban hatalmas projekt volt, és ez volt az első nemzetközi film, amin dolgoztam, Az egyik felét Németországban, a másikat Varsóban forgattuk. Össze kellett állítanom egy nemzetközi stábot, ez egy teljesen új kihívás volt számomra, nehéz volt, de sikerült összerakni. És valóban, új rendezővel dolgoztam, akinek nagy elvárásai voltak, de csupa jó emlékeim vannak A zongorista forgatásáról. Lenyűgöző érzés volt ennyire nagyszabású díszletek között dolgozni, csodálatos színészekkel és Romannal.
A filmben van néhány egészen elképesztő totálkép Varsó pusztulásáról. Sok CGI-t használtatok a filmhez?
Nem, ez még a CGI-korszak kezdete volt, nem sokat tudtunk a CGI-ről. Találtunk egy elhagyatott orosz katonai bázist Berlin közelében, üresen álltak az épületek. Ezeket romboltuk le, illetve ott építettünk nagy díszleteket. A film vége fele van egy snitt, amelyben a kamera felemelkedik, és láthatóvá válik egy hosszú utca két oldalán romos, szétlőtt épületekkel. Annak a 90 százaléka igazi, csak az utca végén használtunk CGI-t.
Akkor tényleg jó sok épületet leromboltatok! Hiányzik ez a típusú filmkészítés? Ez ma már ritkaságszámba megy.
Persze, izgalmas ilyen látványos díszletek között forgatni, de nem ettől függ, hogy jó lesz-e egy film. A legfontosabb a történet. Az is izgalmas tud lenni, ha csak két ember beszélget, csak legyenek tehetségesek a színészek, és legyen jól megírva a forgatókönyv.
Ha már színészek, milyen volt Adrien Brodyval forgatni? Oscart kapott A zongorista főszerepéért.
Azt kell mondjam, nem volt túl könnyű, annyira belemerült a szerepébe, hogy nem igazán kommunikált. Bezárkózott a saját világába. Persze ez egy nagyon nehéz szerep volt, fiatal színészként először találkozott Romannal, egy kifejezetten precíz és sokat követelő rendezővel. Mentálisan megterhelő időszak volt ez számára, későbbi interjúkban elmondta, depresszióval küzdött a film forgatása után.
Ahogy halad előre a történet, a nácik elől bujkáló főszereplő egyre soványabb lesz. Próbáltátok időrendi sorrendben forgatni a film jeleneteit?
Visszafelé haladtunk. A végével kezdtük, aztán haladtunk a film eleje felé. Adriannek le kellett fogynia a forgatás elejére, hosszú hajat és szakállt növesztett, aztán a forgatás közben fokozatosan felszedett pár kilót.
A zongorista megnyerte a cannes-i fődíjat, aztán három Oscar-díjat és számtalan egyéb elismerést. Mivel magyarázod, hogy a közönségre és a filmes szakmára is nagy hatást gyakorolt a film?
Nehéz ezt megmondani. Sokszor láttam A zongoristát, mert a felújításán is mi dolgoztunk, és tényleg egy nagyszerű filmnek tartom, ami képes komoly érzelmi hatást kifejteni. Ezt tapasztaltam nemrég a toruni Camerimage Fesztiválon is, ahol fiatal közönségnek, diákoknak vetítettük. Mélyen megérintette őket.
A karrieredben van egy hollywoodi kitérő: A zongorista Amerikában is ismertté tette a neved, a következő munkád a két Oscart nyert Ray című életrajzi film volt Jamie Foxx főszereplésével. Forgattál filmet egy lengyel zongoristáról és zeneszerzőről, utána pedig Ray Charlesról, egy amerikai zongoristáról és énekesről. Tényleg van összefüggés a kettő között?
Egyik barátom azzal viccelődött, hogy A zongorista után a producerek rájöttek, hogy jól tudok zongorát fényképezni, és ezért döntöttek úgy, hogy meghívnak a Raybe. Még az is lehet, hogy van ebben némi igazság. Másrészt viszont Taylor Hackford rendező már az előző filmjét is egy lengyel operatőrrel forgatta, Sławomir Idziakkal. Talán csak kedvelt minket, lengyeleket, vagy lehet azt remélte, hogy van bennünk valami, ami a többi operatőrben nincs meg.
Tipikus történet, hogy az európai filmkészítőket magához vonzza Hollywood, és aztán csalódnak, miután szembesülnek a tengerentúli filmkészítési modell kötöttségeivel. A te történeted ebbe a sorba illeszkedik?
A Ray nagyszerű élmény volt, a rendező rendben volt, a történetet kifejezetten érdekesnek találtam, a zene pedig egészen elképesztő volt. A Los Angeles-i stábbal is nagy öröm volt dolgozni. A következő hollywoodi filmem A király összes embere volt, azt is jónak tartom, de a fogadtatása már jóval negatívabb volt. Ott már egy kicsit más volt a hangulat, érzékeltem a háttérben zakatoló nagy gépezetet, a stúdió felől érkező nyomást. Még ez is jó élmény volt, de megéreztem valamit abból, hogy milyen kellemetlen lehet szembekerülni a hollywoodi gépezettel.
Szellemíró
Te voltál az operatőre Roman Polanski Szellemíró című politikai thrillerjének. Tele van filmsztárokkal, Ewan McGregor, Pierce Brosnan vagy éppen Kim Cattrall, és mégis, a Brosnan által alakított politikus lakóhelye, az a kopár, szeles sziget vált számomra a film legemlékezetesebb szereplőjévé. Mesélj kérlek a szigeten való forgatásról!
Valójában nem egyetlen szigeten forgattunk. A sziget, ahol a történet játszódik, az USA-ban van, oda pedig Roman miatt nem mehettünk. A filmben látható táj több németországi szigetből áll össze, nagyrészt Sylt szigetén forgattunk, de pár külső felvételt a lengyelországi Wolin szigeten is rögzítettünk. Londont amúgy Berlin helyettesítette. Több sziget kombinációjával értük el a kívánt hatást benned és a közönségben.
A filmbéli politikusok belső világának a kivetüléseként értelmeztem a szigetet. A sziget mutatja meg, milyen emberek is valójában.
Az biztos, hogy cél volt, hogy egy hideg, szeles és barátságtalan hangulat hassa át az egész filmet. Minden jelenetnek ezt a hangulatot kellett tükröznie, ezért sosem forgattunk napsütésben. Sokat küzdöttünk a Nappal, mindig azt vártuk, hogy beboruljon az ég. Ez bonyolulttá tette a forgatást, ide-oda ugráltunk a helyszínek között, amikor jó idő volt Syltben, átmentünk Berlinbe, és belsőben játszódó jeleneteket vettünk fel. Ha elromlott az idő, mentünk is vissza a szigetre.
A karrieredben okozott problémát, hogy az ellentmondásos megítélésű Roman Polanski állandó operatőre lettél?
Nem. Illetve lehet, hogy emiatt elszalasztottam néhány projektet. Nem jutottak el hozzám, mert vele dolgoztam, de ez nem érdekel.
A sok külső helyszínt használó Szellemíró után egy teljesen más stílusú Polanski-film következett, Az öldöklés istene végig egy lakásban játszódik. Operatőrként hogyan teremtesz izgalmas vizuális világot, ha ennyire korlátozva van a tér?
Az öldöklés istene sokkal nehezebb feladat volt, hiszen egy olyan film esetében, mint A szellemíró a táj, az időjárás hozzáad a hangulathoz. A Carnage esetében négy hétig be voltunk zárva egy díszletbe, és mindent nekünk kellett megteremteni. Semmi nem adódik a képhez külső tényezőkből, mint mondjuk egy tengerparti forgatáson.
Az öldöklés istene
Elégedett vagy a végeredménnyel?
Igen, nagyon szeretem ezt a filmet. Romannal úgy döntöttünk, hogy a valós időben játszódó cselekmény nappal kezdődik, és mire véget ér, lemegy a nap, és este lesz. Azt akartuk, hogy a filmben érzékelhető legyen a lassú átmenet nappalból estébe. Ezt stúdióban, mesterséges fényekkel valósítottuk meg, az ablakok mögött valójában zöld háttér van. Előre, pontosan megterveztünk a fény- és a színváltozásokat.
Oscar-jelölt, nagynevű filmes vagy, és néhány éve mégis elmentél Jerzy Skolimowski IÁ című filmjébe kiegészítő operatőrnek, a szamaras filmet Michał Dymek fényképezte. Miért?
Nem így gondolkodom. Jerzynek szüksége volt valakire, aki kisegíti. Az a jelenetsor, amit végül én fényképeztem, a forgatási terv legvégén volt, és a fő operatőrnek már valami mást kellett forgatnia. Hívtak, és én segítettem a barátaimnak.
Melyik részt fényképezted te?
Az Isabelle Huppert-es részt.
Próbáltam minél több filmet megemlíteni a rendkívül izgalmas életművedből. Ha neked kellene egyet mondani, melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
A filmek olyanok, mint a gyerekeid. Mindegyik gyerekedet szereted, igaz? És néha azokat a gyerekeket szereted a legjobban, akik nem a legokosabbak és a legsikeresebbek. Az biztos, hogy a legismertebb és legnagyobb művészi sikerem A zongorista. De Andrzejjel is készítettem csodálatos filmeket, Jerzy Stuhrral készített filmekre is büszke vagyok, és azokat is szeretem, amiket Pasikowskival készítettem a pályám elején.
Hűséges típus vagy, aki szeret kitartani egy-egy rendező mellett.
Azt hiszem, tényleg hűséges vagyok, és szerencsére azok az emberek is hűségesek hozzám, akikkel együtt dolgozom. Újból és újból találkoztunk, forgattunk, és közben barátok lettünk.
Pawel Edelman a 9. Budapesti Klasszikus Film Maraton díszvendége, a Katyn szeptember 17-i vetítése előtt Báron Györggyel, A zongorista szeptember 19-i vetítése után pedig Malgorzata Takáccsal beszélget majd.
