A saját halottamnak tekintem.
Egyszer találkoztunk személyesen. Könyveinek többségét olvastam, minden olyan rövidebb írását, amely újságban, folyóiratban a kezembe került, szintén. Ha véletlenül rákattintottam egy beszélgetős műsorban, amelyben ő volt az egyik fél, ott ragadtam. Amíg egészséges volt, mindig mosolyognom kellett, amikor láttam, hallottam. Szeretetreméltó volt, sugárzott belőle a derű. Ha minden áron ki kell emelnem egy művét, a Harmonia Caelestis az.
Elolvastam természetesen mindent tőle halálos betegségével kapcsolatban, és végtelen szomorúsággal hallgattam a posztumusz leadott (megismételt?) beszélgetést, amelyet Vlasics Saroltával folytatott a Bartók Rádióban. (Talán tetszene egy gróf Esterházynak, ha úgy írtam volna le a rádiós nevét, ahogy mindig gondolok rá: báró Wlassics Sarolta). Megrázó volt hallgatni ennek a derűvel megáldott embernek alig halható, „nyegléskedés" és félelem nélküli szavait. Tehetsége minden árkon átível. Nem mondom, hogy minden szavával, gondolatával, megnyilvánulásával egyetértettem, de reméltem, hogy egyszer adódik alkalom egy nagy, hosszú kibeszélésre. De sajnos csak egyszer voltunk igen rövid ideig egy helyen. És nem a kettőnk által emelt falak választottak el bennünket.Hogy fontos volt nekem a véleménye, esze járása, még akkor is, ha nem értettem vele egyet, arra két példát tudok felhozni.
Első NKA elnöki időmben egy nyilatkozatomra azzal reagált egy ÉS-be írt szösszenetében, hogy - nem szó szerint idézem - Jankovics Marcell nem következetes. Hogy miért nem voltam az a számára, arra már nem emlékszem. Arra azonban igen, hogy vártam az alkalmat arra az egyetlen találkozásra, ahol visszavághatok neki én, a jóval idősebb gyerekesen: csak az ökör következetes.
A másik történet régebbi, megírtam a Lékiratokban, az elsőáldozásomról szól:
„A felkészítés során kaptunk egy bűnlistát, hogy annak alapján gyűjtsük össze elkövetett és meggyónni való bűneinket. A felsorolás, hogy úgy mondjam, tradicionális lista volt, az egyház történelme során számba jött összes bűnt tartalmazta, tekintet nélkül arra, hogy egy 7 éves gyerek elkövethette-e őket vagy sem. Nekem közülük egyházi és családi kútfők szerint – figyelj, Esterházy Péter! – a „Pápai vizeken ne kalózkodj!” tetszett a legjobban. Úgyhogy fölvettem a listámra, és meg is gyóntam. Utólag mesélték, hogy a pap majd kiesett a gyóntatószékből a nevetéstől, és megszegve a gyónási titkot, mint élete legviccesebb gyónását, mesélte mindenkinek, persze, a szüleimnek is. Miért én voltam a vicces? A papok, mint választható bűnt rakták fel a listára, és én mint koromhoz illő érdeklődésű fiúcska, akinek fogalma sem volt, nem is lehetett arról, mi a bűn, azokon kívül, amelyeket az anyja szó szerint a fejébe vert, választottam egy ’kalózosat’, ha már ’indiános’ nem volt."
Esterházy majd 10 évvel fiatalabb nálam, első áldozáskor az ő praclijába már aligha nyomtak ilyen listát. Viszont mint katolikus geróf, von Haus aus bírlalhatott belőle egy példányt. Én meg büszke voltam, hogy találtam még egy közös szálat az életünkben. (A másik a deklasszáltság, a kitelepítés volt.)
Remélem, azt olvassák ki e két történetkéből, aminek szántam. Esterházy Péter iránti szeretetem és tiszteletem bizonyítékának.
Jankovics Marcell
