A három szál egy totálkáros baleset tragédiájában fut össze. Ez nagyon tarantinósan hangzik, ám aggódnunk nem kell, Alejandro Gonzáles Inárritu filmje, a Korcs szerelmek (Amores Perros/Love’s a Bitch) bővelkedik eredetiségben. Olyannyira, hogy Mexikó első számú ex-DJ-jének első filmje meg sem állt az Oscar-jelölésig. A 153 perces antieposz első harmada, Octavio története az utóbbi idők egyik legjobb szociotrash látlelete, erővel, dinamizmussal döngöli szereplőit a végzet aszfaltjába. Mindezt kiválóan erősítik az ideges vágások, és Rodrigo Prieto nyugtalan, szemcsés, szemét mivoltukban igazán gyönyörű kézikamerás felvételei. Ez a látványvilág és stílus azonban nem képes adaptálódni David és Valeria sztorijához. A szereplők szenvedése nem tud megérinteni minket, mert nem eléggé szerethetőek, így a film középső harmada csupán groteszk alapötlete miatt marad emlékezetes. El Chivo történetével ismét visszatérünk a nyomortelepre a kukák, penészes falak, lángoló dögök közé, és ismét helyrebillen a mérleg. A filmtörténet egyik legeredetibb likvidátorát ismerhetjük meg a szofizmusba fásult homeless bérgyilkos személyében, akinek felbérlőjét és áldozatát egymás ellen kijátszó pénzszerző akciója kifejezetten mulattató. Kár, hogy a filmnek túlontúl vége lett a tékozló apa megtisztulásával, Inárritu már korábban elmondott mindent, amire szükségünk volt. A szerelem szajha, a remény csak egy koszfoltnyi. Épphogy befér a körmünk alá.