Talán épp ez jelentette a Locarnói fesztivál vonzerejét: ahogy a három nagy fesztivál egyre kommerciálisabb lett és egyre inkább a konvenciális ízlést próbálta kiszolgálni, Locarno egyre markánsabban a mainstream-en kívül eső filmek fesztiválja lett. Ez többek között az Európán kívüli filmek erős jelenlétében nyilvánult meg. A Locarnói fesztiválon indult el az iráni film máig tartó nagy karrierje, és itt ismerhette meg a fesztiváljáró közönség a közép-ázsiai, fekete-afrikai film reneszánszát is. A világ felé nyitás jó húzásnak bizonyult. Az utóbbi évtized legérdekesebb és legemlékezetesebb filmjei nem a filmkészítés hagyományos központjainak tartott országokban készültek. Nem francia vagy olasz, de még csak nem is angol, német vagy amerikai filmek ezek. Olyan perifériális helyekről érkeznek az elmúlt évtized legjobb filmjei, mint Irán, Argentína, Bosznia, Tajvan, Közép-Ázsia, Törökország vagy Korea. E tendencia miatt az utóbbi évtizedben Locarnóba - és nem Cannes-ba vagy Berlinbe - volt érdemes járni, ha az ember jó filmeket akart nézni. Locarno egyre távolabb került a három nagy fesztiváltól és egyre közelebb a hangsúlyozottan avantgárd Rotterdami fesztiválhoz. Locarnónak ráadásul még az az előnye is megvan, hogy a januári esős és szeles Rotterdammal szemben a Lago Maggiore partján a svájci Alpok lábainál fekvő kis olasz városkánál augusztusban kevés kellemesebb hely van.
2002-ban Locarno A-kategóriás fesztivál lett, ami azt jelenti, hogy lényegesen nagyobb financiális és piaci jelentősége lett annak, ha egy filmet itt mutatnak be. Sokan ezt a változást a fesztivál hagyományaitól való elszakadásnak és kommercializálódásnak tekintik. Ez még önmagában nem lenne baj, de emiatt az elterjedt vélekedés miatt a kísérletező, fiatal, a konvencionális filmkészítési módot megkérdőjelező filmek alkotói már nem küldték Locarnóba filmjeiket, mert a mainstream-hez túl közelállónak gondolják a fesztivált. Másrészt viszont a befutott és többé-kevésbé konvencionális filmrendezők inkább Velencében, mint Locarnóban akarnának nyerni s így - mivel Velence nem sokkal Locarno után kezdődik - ők sem küldenek filmeket Locarnóba.
A fesztivál tehát két szék közé a pad alá került: elvesztette hagyományos filmes bázisát, de nem tudott új bázist teremteni. Talán ezzel lehet magyarázni, miért volt az idei (és a tavalyi) év versenyprogramja a szokásosnál jóval gyengébb. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez csak a játékfilmes fő versenyprogramra igaz. Az a visszás (és Cannes-ból jól ismert) helyzet alakult ki, hogy a fő versenyprogram a fesztivál legkevésbé izgalmas része. Szerencsére azonban a fesztivál többi szekciója továbbra is ugyanazt a frisseséget és kísérletező kedvet mutatja, ami Locarnót mindig is jellemezte. Ezek közül a szekciók közül kiemelendő a videóra készült művek versenyprogramja. Locarno a videóművészetet a kezdetektől nagyon komolyan vette: ez volt az első nagyobb fesztivál, amely a videóművészeknek külön díjat adott. Idén a videóra készült művek versenyében több remekmű szerepelt, mint a celluloidra forgatott fő versenyprogram nevezettjei között. Innen is kiemelkedett az argentin Diego Lehrman rövidfilmje, A konditerem harcosai. Lehrman első játékfilmje, a Tas de repente, ez a szomorú, godardi ihletésű road movie egy leszbikus párról, Leninről és Maóról épp Locarnóban nyert Ezüst Leopárdot két éve (Mundruczó Kornél Szép napokjával megosztva). A konditerem harcosai egy egészen más világba vezet: a konditermek csillogó és agresszív világába, mely furcsa kontrasztot nyújt a Buenos Aires-i utcák korántsem csillogó, és egészen másképpen agresszív képével.
A legnagyobb figyelem talán a 'newsfront' címet viselő retrospektív szekciót kísérte. Ez a rendhagyó retrospektív, mely nem egy rendező vagy egy ország, hanem egy tematika bemutatását tűzte ki célul, a film és az újságírás többrétegű és bizánci bonyolultságú kapcsolatát járta körül, közel száz film segítségével. A nagy klasszikusok, Antonioni, Angelopulosz és Wenders ide vágó filmjei mellett olyan ritkaságokat is lehetett látni ennek a retrospektívnek a keretében, mint például Tsai Ming-Liang korai, videóra forgatott filmjeit, melyekben a rendezőt később jellemző lassú, hosszú beállítások helyett dokumentumfilmes stiláris eszközökkel filmezi ugyanazokat a szituációkat és szereplőket, amelyeket késői, erősen stilizált filmjeit jellemzik.
Az 'a jelen filmrendezői' szekcióban - ahol többnyire nemzetközi premiereket láthatott a közönség - vetítették Török Ferenc Szezonját, a fesztivál egyetlen magyar filmjét. Török jó társaságban volt ebben a szekcióban. Jean-Marie Straub és Daničle Huillet legújabb filmjét, a Látogatás a Louvre-ban című mozgó festményt szintén itt mutatták be. Straub és Huillet egy szubjektív, Cézanne felől értelmezett, művészettörténetet vesz filmre a Louvre képeinek segítségével. A film legizgalmasabb formai hatáseleme a festményekről készült állóképének és a múzeumon kívüli világ mozgóképeinek ütköztetése. Miután néhány percig ugyanazt az festményt néztük, William Lubtschansky mozgóképei fantasztikus frisseséget sugároznak és hasonlóan komponáltnak hatnak, mint Veronese vagy Ingres festményei.
Straub és Huillet filmjének párdarabját, Godard Notre Musique-jét az 'emberi jogok' versenyben vetítették. Godard filmje ugyanúgy a képekről szól, mint a Látogatás a Louvre-ban, és nagyon hasonló a két film befejezése is - egy-egy hosszú svenk az erdőben, szöveg nélkül. Godard filmje azonban - legalábbis egy bizonyos szinten - politikai film, mely az izraeli-palesztin konfliktusról akar szólni, persze a Godard-ra jellemző enigmatikus módon. Godard filmje nem az egyetlen, amely az izraeli-palesztin konfliktusról szól. A Locarnóban bemutatott filmek közül csaknem egy tucat szintén ezt a témát választotta. Ez már önmagában is furcsa, de a fő versenyprogram filmjeinek jelentős hányada is direkten vagy kevésbé direkten, de egyértelmű politikai állásfoglalást felmutató alkotás volt. Sőt, a három legfontosabb díjat - a két Arany Leopárdot és a közönségdíjat - direkten politizáló (és mindhárom esetben a palesztin-izraeli együttélésről szóló) fim kapta.
Mindez azt mutatja, hogy a Locarnói fesztivál radikális politikai fordulatot tett. Ez a változás persze nem egyik évről a másikra történt: a tavalyi fődíjat egy az iszlám fundamentalizmusról szóló, szépen fényképezett, de konvenciális kliséket használó és néhol elviselhetetlenül didaktikus pakisztáni film nyerte. A fesztivál új szekcióinak egyike a 'nyitott kapuk', mely a világ egy-egy a filmes világban kevéssé ismert zugának filmterméséből nyújt ízelítőt. Tavaly kubai, idén - bevallottan az indokínai francia gyarmati rendszer felszámolásának ötvenedik évfordulóját ünnepelendő - délkelet-ázsiai filmek szerepeltek ebben a szekcióban. Az 'emberi jogok' versenyprogram már több éve zajlik - idén több kerekasztal-beszélgetéssel egybekötve. A Locarnói fesztivál vállaltan politikai fesztivál lett. Ez persze nem lenne baj, hiszen az utóbbi pár évben a politika nemcsak a film világában, de sok más területen is egyre fontosabbá vált. Az sem lenne baj, hogy egy filmfesztivál megpróbál nyíltan politizálni - maga a Locarnói fesztivál is tett már ilyet a hetvenes években, amikor gyakorlatilag minden évben volt magyar díjazott a filmek között. A probléma ott kezdődik, amikor a politikai szempontok háttérbe szorítják a művészieket és a propaganda fontosabbá válik, mint a film maga.
A fordulat az idei fesztiválon nem történt még meg, de sok jel utal arra, hogy a fesztivál ebbe az irányba halad, talán éppen a fesztivál korábban említett visszás helyzete miatt. Ha Locarno elveszíti korábbi mainstream-ellenes jellegét és ugyanakkor nem sikerül a fesztiválból második Velencét csinálni, akkor adja magát a lehetőség, hogy Locarno a filmileg nem túl invenciózus, de politikailag fontos és érdekes filmek fesztiváljává alakuljon.
Ez pedig nagy kár lenne.
