Hemzseg az olyan idézetektől és jelenetektől, melyekkel a fiatalabb generációk már valószínűleg plágium, hommage vagy paródia formájában találkoztak, mint hogy „Luca Brasi már a halakkal alszik” vagy Don Corleone visszautasíthatatlan ajánlata (melyet az Amerikai Filmintézet a legnagyobb kulturális hatású filmidézetek között második helyen rangsorolt) vagy akár az ajánlattal járó levágott lófej, mint a megfélemlítés szimbóluma. Nino Rota ikonikus főcímzenéje kávézóktól szalagavatókig látszólag bárhol, minden indoklás nélkül felcsendülhet. Coppola magnum opusa egy csapással újraélesztette Marlon Brando és elindította Al Pacino karrierjét, és olyan önmagukban is halhatatlan filmeket inspirált, mint Brian de Palma A sebhelyesarcúja (Scarface) vagy Scorsese Nagymenőkje (Goodfellas); egyszersmind sikkessé, menővé tette a maffiózó alakját, leginkább azáltal, hogy új fényt vetett a szervezett bűnözés mögöttes etikájára.
A Corleone-család színészei: James Caan, Marlon Brando, Al Pacino és John Cazale
A film nyitójelenetében Bonasera, a tisztességes temetkezési vállalkozó fordul segítségül Don Vito Corleonéhoz. Lányát összeverte két suhanc, mire ő törvénytisztelő amerikaiként a rendőrséghez fordult, az elkövetőket azonban felmentették, őt kigúnyolták. Az igazságszolgáltatás terén a hatalom kudarcot vallott. Bonasera ekkor járul a Keresztapa színe elé, jogos bosszút követelve. Don Corleone doromboló cirmost simogatva figyelmesen hallgat.
Mikor végre megszólal, első kérdése arra irányul, hogy Bonasera miért a rendőrséghez, és nem hozzá fordult elsőként? Sértésnek veszi, hogy Bonasera pénzt kínál a lányát megbecstelenítők haláláért, mintha ő egy bérgyilkos lenne, ahelyett, hogy azt baráti szívességként kérné. Hiszen Corleone felesége Bonasera lányának keresztanyja, tehát tulajdonképpen családtagok. A Maffia értékrendje szerint pedig a család – mely túlmutat a vérségi kapcsolatnál: sorsközösség – mindenek felett áll. Ha elfogadja Don Corleonét, mint Keresztapát, egy centet sem kell fizetnie az igazságért, az automatikusan érvényesül.
Az alku persze fausti, hiszen Don Corleone a pénznél sokkal értékesebb dolgot, egy bármikor beváltható szívességet, vagyis lojalitást kér cserébe Bonaserától. Mégis, a különbség, amely elmossa az archetipikus főhős és főgonosz közti határvonalat a Keresztapa esetében, hogy a maffiózó-játszmák résztvevőit minden esetben íratlan szabályok kötik: nem robbanthatnak ki anyagilag veszteséges háborút egy rivális meggondolatlan megölésével, nem vallhatnak egymásra a rendőrségen, (a Corleone-család esetében legalábbis) nem vehetnek részt a jövedelmező, ám veszélyesnek és etikátlannak ítélt drogterjesztésben, még ha ezek a szabályok aztán egyenként meg is dőlnek. A hagyományosan démonizált, gátlástalan bűnöző helyett itt annak emberarcú változatai, akiknek fontos a betyárbecsület, vagy legalábbis ennek a sajátos értékrendnek a hangoztatása.
A klánok közti versengés is „csak üzlet” lehet, elméletben nem válhat személyes ellentétté: Don Corleone egy ponton kénytelen békésen kiegyezni elsőszülött fia gyilkosaival, mert ezt kívánja az öt New York-i család közös érdeke. Ugyanakkor, ahogy Vito örököse, Michael Corleone fogalmaz a második részben, a család minden tagja üzletember, aki önállóan vesz részt a játszmákban. A maffiózó két legfontosabb fogalma, az üzlet és a család egy feloldhatatlan kettős kötést alkotnak, a poszt-Keresztapa gengszterfilm narratíváját pedig az ebből fakadó konfliktusok működtetik. Nem véletlen, hogy a szűk és tág értelemben vett család felbomlásával ér véget mindhárom klasszikus gengszterfilm, A keresztapa, a Nagymenők, és A sebhelyesarcú is.
Coppola filmjét az utóbbi időben számos társadalmi jellegű bírálat érte, például, hogy felelős az olasz-amerikai bűnöző sztereotípiájának létrehozásáért, hősei, akikkel pedig azonosulnunk kellene, menthetetlenül rasszisták és hímsoviniszták. Ezen jellegzetesen kortárs kritikai szempontok alkalmazása egy ötven évvel ezelőtt bemutatott film kapcsán azonban önmagában igazolja annak máig kitartó relevanciáját.
A Keresztapa alakja tehát kimozdíthatatlan az amerikai mozi nagyjainak szoborparkjából. De kié is ez az alak, és honnan jött?
A dél-olasz brigantik öröksége
Minthogy a valóságos Maffia is egy olasz exporttermék, nem meglepő, hogy gyökerénél A keresztapa is egy emigráció története, átszőve a kivándorlásból fakadó elidegenedés motívumaival. Vito igazi neve Andolini, Corleone pedig szicíliai szülőfaluja, ahonnan még gyerekként elmenekül, miután a helyi maffiavezér, Don Ciccio megöli egész családját. Itália történelmileg megosztott terület, régóta társadalmi problémát jelent a modern, iparosodott, szekuláris Észak és a mezőgazdaságra támaszkodó, emiatt gazdaságilag elmaradottabb, vallásos Dél (tehát részben Szicília) konszolidációja. Az olasz egység 1871-es megvalósulását a délen egyfajta nemzeten belüli gyarmatosításként fogták föl. Ezért aztán a dél-olasz művészeti hagyományban az Észak képviselői a katonák és rendőrök, míg a délieké a banditák lettek, akik egyszerre funkcionálnak bűnözőként és szabadságharcosként, hiszen egy igazságtalan rendszeren kívül és azzal szemben állva termelnek profitot, ilyenmód az amerikai maffiafőnök történelmi és filozófiai előképei.
Úgy hívtak bennünket…banditák
Pasquale Squitieri Úgy hívtak bennünket…banditák című 1999-es filmje (ez volt az utolsó film, ami tiltólistára került Olaszországban) jól mutatja be, hogy a szegényparasztság egyszerre volt kiszolgáltatva az ellenálló rablóknak és az őket üldöző hadseregnek. A századforduló körül létrejövő amerikai maffiát a kilátástalanság és nyomor elől menekülő tömegek bőségesen elátták emberanyaggal. Amerikába érkezését követően Vito is először a tisztességes életre tesz kísérletet, de végül – dél-olasz őseihez és sok kortársához hasonlóan – gazdasági szempontok miatt, társadalmi nyomás hatására válik bűnözővé, ezáltal saját kezébe veszi sorsát. Mindezek alapján nem csoda, hogy Don Corleone köztiszteletnek örvend más marginalizált csoportok körében, akik aztán gyakran létrehozzák saját Keresztapa-figuráikat. Bár ezek részletes felsorolása ebben a terjedelemben nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás, szemezgetni érdemes, kezdve a nyilvánvalóval.
Az új évezred Keresztapái: Tony Soprano és Walter White
Az HBO Maffiózók (Sopranos) című sorozatának 1999-es debütálását gyakran jelölik úgy, mint a „a tévé aranykorának” kezdetét. Főszereplője, a New Jersey-i olasz maffia feje, Tony Soprano (James Gandolfini) kvintesszenciális antihős: egy rasszista, házasságtörő gyilkos, akit ugyanakkor gyerekkori traumái és felnőttkori bűntudata miatt pánikrohamok gyötörnek, így egyszerre jelenik meg domináns és sebezhető karakterként. A családot alkotó üzletemberek konfliktusai és az ezekből adódó árulások ugyanúgy végigkísérik a sorozatot, mint az általa filmnyelvi és direkt módon egyaránt rendszeresen idézett Coppola-filmeket, itt viszont mindent átitat a freudiánus önreflexivitás, hiszen a Maffiózók lényegében Tony Soprano terápiájának története; arról szól, hogy mi van, ha a Keresztapát elküldjük pszichológushoz.
Maffiózók
A sorozat sikerének kulcsa, hogy önismereti, egzisztenciális kihívássá válik a néző számára, mivel racionális eszközökkel feldolgozhatatlan, miért érdekel minket Tony, esetlegesen miért szurkolunk neki. Persze, lehet relativizálni, hogy sokszor magánál rosszabbakat öl meg, vagy hogy csak neveltetése tette ilyenné, ez egyszerűen egy ilyen kegyetlen világ és ő „legbelül” jó ember; még legjobb barátjának és unokaöccsének megölésére is találhatunk olyan magyarázatot, ami jó színben tünteti föl Tonyt, és nagyrészt ezek a nézőben lejátszódó folyamatok teszik lehetővé az azonosulást. Mindez azonban végsősoron önámításnak bizonyul, mert Tony nem azzal kötött le sokmillió embert hat hosszú évadon keresztül, hogy jó ember, hanem pontosan azzal, hogy nem az. Ezzel szembesülni pedig újszerű tapasztalat volt a tévésorozat előtt ülve.
Maga Tony Soprano is számtalan karaktert ihletett, példának okáért a 2000-es évek második felének egyik legsikeresebb sorozata, a kifejezetten szerencsétlenül fordított Totál szívás (Breaking Bad) is a Maffiózók, így közvetve A keresztapa köpönyegéből bújt ki. A gyorsétterem-tulajdonosnak álcázott drogbáró, Gustavo Fring (Giancarlo Esposito) vérbosszúja a fiatal Vito Corleone Szicíliára való visszatérését idézi, amikor is késsel felmetszi a családját kiírtó Don Ciccio mellkasát. Fring barátja és üzlettársa (sok értelmező szerint szeretője) haláláért áll bosszút főnöke, a nagyhatalmú Don Eladio megmérgezésével.
A sorozat protagonistája, a gimnáziumi kémiatanárból lett amfetamindíler Walter White végül megöli Fringet és átveszi a terjesztői hálózatban betöltött szerepét. White története tulajdonképpen szintén egy kortárs brigantié, aki megsértett kisemberként saját kezébe veszi a törvénykezést, evolúciójának végpontja pedig Fring Don-szerű státuszának elnyerése, ami szükségszerűen együtt jár teljes morális megsemmisülésével és családja elvesztésével. Pedig Walter White mottója is a Corleonékat visszhangozza: „Minden amit tettem, a családomért tettem”, mondja minden adandó alkalommal, hogy aztán a sorozat zárórészében beismerje: „Magamért tettem. Tetszett. Jó voltam benne. És...azt éreztem, élek.”
Digitális Donok: a Mafia és a GTA-szériák főellenségei
A korunk egyik legnagyobb iparágát alkotó videójáték-fejlesztő cégek is hamar lecsaptak az aranybányát jelentő Keresztapa-mítoszra,és számos alkalommal ültették át azt interaktív narratívákbat. A 2002-es (cseh fejlesztésű!) Mafia hatalmas kasszasikernek bizonyult, azóta két folytatást és egy digitális felújítást élt meg. A játékos irányította protagonista, Tommy Angelo, egyszerű taxisofőrként dolgozik a ‘30-as évek Chicagójáról mintázott városban, amikor is egy este két maffiózó száll be a kocsijába, nyomukban a rivális család fegyvereseivel.
Miután Angelo segít nekik megszökni, egy köteg pénzt nyomnak a kezébe, és biztosítják róla, hogy senkinek nem maradnak adósai. Másnap az üldözők megtalálják Angelo-t, szétverik a taxiját, és megpróbálják megölni. Mint a dél-olasz parasztság, ő is két tűz közé kerül: ha előző este nem segíti a menekülést, akkor lövik le, így meg egy nappal később. Más lehetőség híján a maffiózók által említett étterembe menekül, és tőlük kér segítséget. Innentől kezdve a Salieri-család katonája. Angelo a tévéképernyőn ritkán látható maffiózó-hierarchia legaljáról, egyszerű verőlegényből küzdi föl magát capo-vá a rettegett Don Salieri szolgálatában, hogy aztán túlzott ambíciói révén munkáltatójával is szembekerüljön (a konfliktus itt is a tiltott drogterjesztésben gyökerezik).
Mafia (felújított változat)
Túlélése érdekében Angelo megszegi az Omertát és részletes vallomást tesz Salieri ellen. Valamikor az ’50-es években öreg napjait tengeti az FBI tanúvédelmi programjában, amikor egy piros sportkocsi áll meg a háza előtt, benne a Mafia II. protagonistáival, akik hasbalövik egy sörétes puskával, majd „Don Salieri üdvözletét küldi” felkiáltással elhajtanak. A Mafia története A keresztapa feje tetejére állítása, az áldozat perspektívája.
A Grand Theft Auto-sorozat (hol főgonoszként, hol szövetségesként) visszatérő szereplője Salvatore Leone leginkább a Coppola-film paródiájaként értelmezhető: Don Leone paranoid, inkompetens és féltékeny. A GTA IV. sokban hajaz Vito fiatalkorára, csupán a karakter etnikuma más: egy Amerikába menekült egykori jugoszláv gyerekkatona felemelkedését beszéli el a (fiktív) New York-i alvilágban. A GTA San Andreas a fekete közösség szempontjából értelmezi át a klasszikus maffiózó értékrendet. A játék protagonistája ezúttal CJ, a Comptonról mintázott gettóból elmenekülő, majd anyja temetésére hazatérő tékozló fiú-karakter, aki hasonlóan Michael Corleonéhoz, vonakodik beszállni a bűnözést jelentő családi üzletbe, a sors mégis úgy hozza, hogy neki kell döntő szerepet vállalnia benne.
GTA San Andreas
Az utcákon bandaháború zajlik a területért és CJ újra csatlakozik a családját és barátait tömörítő Grove Street Families-hez. Bár ez nem annyira a Cosa Nostra áthelyezése Los Angeles gettóiba, mint inkább a valóságban létező Crips és Bloods nevű bandák videójáték-képernyőre vitele, mégis különböző átfogalmazásokban sorra elhangzik az olasz maffiózók összes mantrája a családról és üzletről,, a családi üzlet biciklikerekének üllői közé kerülő faág pedig ezúttal is a keménydrogok jelentette profitemelkedés ígérete.
A játék előrehaladtával kiderül, hogy CJ anyjának gyilkosa gyerekkori barátja és fogadott testvére Big Smoke, aki a nagyobb nyereség érdekében crack kokaint akart árusítani, ám CJ bátyja és a család feje, Sweet Johnson morális megfontolásokból ellentmondott neki. Big Smoke az ő likvidálására tett kísérletet, aminek viszont csak CJ anyja esett áldozatul, a Johnson testvérek vérbosszúját vonva maga után.
Egy kulturális határátlépés
A valós maffiafőnök „Teflon Don” John Gottihoz (azért hívták így, mert nem „ragadt” rá semmilyen vád) és a szintén Al Pacino alakította Sebhelyesarcúhoz hasonlóan a Keresztapa-figura – talán az otthontalanság, talán a hipermaszkulin családcentrikusság okán – mélyen rezonált az afro-amerikai közösséggel, rengeteg zenész és közszereplő visel rájuk utaló művésznevet. A keresztapa elnevezés ezen kívül sok esetben fundációs viszonyra utal, az így hívott személy munkásságát egy műfaj őseként vagy megalapozójaként tünteti fel, például a 2015-ös Egyenesen Comptonból (Straigh outta Compton) ismert Eazy-E „a gengszter rap keresztapja” titulusát viseli.
Kérdés persze, hogy mennyiben van szó szimpátiából adódó kulturális kisajátítás, és mennyiben arról, hogy marginalizált etnikai kisebbségként az afro-amerikaiak az olasz bevándorlókhoz hasonlóan, de az ő fogalomtáruktól függetlenül megalkották lényegében ugyanazokat a szabályrendszereket. Érdemes megvizsgálni például azt a jelenséget, amit elsőre a szicíliai eredetű Omerta interiorizálásának akartam nevezni, de valószínűleg inkább valami univerzális gengszterbecsület diktálta hallgatási kódról van szó, ami tiltja az erőszakszervezeteknek tett vallomástételt, az azt megszegő besúgót (a „patkányt”) pedig páriává teszi a közösség szemében.
Kertvárosi gettó
A Kertvárosi gettó (Boondocks) című animációs sorozat Kösz, hogy nem köpsz! (Thank you for not snitching!) című részében a sztereotipikus afro-amerikai nagyszülőt megtestesítő Robert Freemant rendőrök kísérelik meg kihallgatni a szomszédságban történt betörések okán. A csöngőt hallva ajtót nyit, azonban bármilyen kérdés elhangzása előtt így szól: „Nem láttam, és nem tudok semmit. Pá!”, majd becsapja az ajtót. Ahogy egyik unokája, Huey később kifejti, a vérségi összetartozáson felül a „nem köpés” hátterében ezúttal is az erőszakszervezetek iránti bizalmatlanság, tehát a sorsközösség kollektív érzése áll.
A történelmi tapasztalat ugyanis azt mutatja, a rendőrök a legritkább esetben védik meg a már vallomást tett jó szamaritánust, ha történetesen fekete. Az összefűző szál tehát itt is az a percepció, hogy a hatalom nem szolgáltathat igazságot számukra, ők kizárólag saját, önjelölt, a Keresztapát idéző/imitáló igazságosztóikra hagyatkozhatnak.
