Új utakat keresnek az alkotók a filmes formanyelv adta lehetőségek lehető legalaposabb kiaknázására és egyre aktívabb nézői magatartást követelnek tőlünk. Az viszont már gyakran kétséges, hogy a közönség (és itt nemcsak a fesztivál közönségére gondolok) mennyire vevő ezekre a szélsőséges, a befogadó részéről igencsak sokat követelő újításokra.
Az egyik "legbevállalósabbank’" eddig az iráni származású Abbas Kiarostami bizonyult. A rendező legújabb filmjének a Shirin-nek szereplői ugyanis másfél órán keresztül néznek a moziban egy filmet (ez utóbbiból mi semmit sem látunk) - bizony a fesztivál közönség is csak nézett, mint a moziban. A rendező már adott némi ízelítőt új koncepciójából abban a rövidke kisfilmben, amit a Cannes-i filmfesztivál 60. évfordulója alkalmából rendezett, de így nagyjátékfilm formában ez a koncepció még valóban az újdonság varázsával hat.
 |
| Abbas Kierostami Velencében |
A Shirin egy tizenkettedik századi perzsa költemény, amelyet Kiarostami már színpadra vitt egyszer hazájában. Az itt bemutatott játékfilmjében a címszereplő Shirin balladájából egy villanásnyit sem látunk. 96 percen keresztül csak egy mozi nézőterét pásztázza a kamera elidőzve az ott ülő nők arcán. Csupán hangjáték formájában halljuk, mi is zajlik a nők előtt a feltétezett mozivásznon, míg mi csak a közönség soraiban ülők arckifejezéseiből olvashatjuk ki, milyen drámai események is peregnek szemeik előtt. A szebbnél szebb női arcokon (ott van közöttük Juliett Binoche is) megjelenő érzelmek azonban legtöbbször mesterkéltnek tűnnek, mint ahogy az elképzelés is, noha érdekes és kétségtelenül eredeti, de túl művészieskedőnek hat.
Arról nem is beszélve, hogy se Shirin balladája, se a vásznat néző nők arckifejezései nem elegek arra, hogy kitöltsék a 96 perces játékidőt. Az egész olyan erőltetett és szabályos lesz, mint a mesterségesen tenyésztett gyöngyszem: szép, szép, de nem az igazi és így bizony véletlenül sem tűnik ösztönös, vagy netalán spontán érzelmi megnyilvánulásnak.
Tavaly akkora kiábrándulást okozott Takeshi Kitano filmje a Glory to the Filmmaker!, hogy idén az érdeklődés legkisebb szikrája nélkül, a puszta kötelességtudat vitt be az Akires to kame (Achilles and the Tortoise) című filmjére. Előző alkotásában Kitano azon merengett, vajon milyen irányba vigye tovább kimerülőben lévő és megfenekleni látszó pályáját, legújabb filmje azonban azt mutatja, a számára, ha nem is teljesen testhezálló, de mindenképpen járható utat választotta.
 |
| Takeshi Kitano Velencében |
Míg a Glory to the Filmmaker!-ben a filmművész útját kereste, az Akires to kame-ban (Achilles and the Tortoise) egy festőművész útkeresését vitte vászonra. A kis Machisut jómódú apja festőnek szánja és ezt a környezetükben mindenki olyan komolyan is veszi, hogy a kisfiúnak minden megengedett. Otthagyhatja a tanórát, megáll neki a vonat és a cselédek még tyúkólban is ráparancsolják a mozdulatlanságot a csirkére, ha a fiatalúrnak éppen rajzolni szottyan kedve. Ez a paradicsomi állapot viszont nem tart sokáig, mert apja tönkremegy és a kisfiú egy csapásra magára marad a nagyvilágban, amely korántsem bizonyul olyan megértőnek egy excentrikus viselkedésű művészpalántával szemben.
Machisu szépen felnő és érett férfivá válik a szemünk előtt, de a várva várt nagy áttörés csak nem akar jönni számára. Nemhogy nagy művész, de úgy tűnik semmilyen művész nem lesz belőle. Kipróbál pedig mindent. Másolja a nagyokat, majd saját fizikai korlátait igyekszik a végletekig kitolni és tesztelni, aminek következtében jön is az inspiráció, de az valahogy mindig csak másolat, utóérzés, megrekedt próbálkozás marad. Machisu élete kezd rámenni az útkeresésre, mígnem végtelenül toleráns és sokáig mindenben partnernek bizonyuló felesége is megelégeli a dolgot. Az Akires to kame egy soha meg értett, el nem ismert és be nem futott művész története, aki, ahogy a film elején elhangzó mese is elmondja, mindig egy lépéssel a művészvilág aktuális divatja mögött kullog, akárcsak Achilles, aki fut, fut ugyan, de a látszólag sokkal lassabb teknőc előnyét mégsem tudja soha behozni. Machisu és művésztársainak elszánt próbálkozásai kacagtatóak és szánalomra méltóak, Kitano üzenete viszont a művészetről és annak szubjektív megítéléséről pengeéles kritika.
 |
| A The Burning Plain stábja Velencében |
Érdekes az időkezelése a Guillermo Arriaga The Burning Plain című filmjének, amely első pillantásra úgy tűnik három nő, három különböző generáció fájdalmait, önmarcangolását, sőt önkínzását jeleníti meg, olyan Oscar-díjas színésznők segítségével, mint Charlize Theron és Kim Basinger, valamint a fiatal Jennifer Lawrence. Kell némi idő, míg a szépen fényképezett, ám kicsit zavarosra sikeredett történet szálai kibogozódnak és helyére kerül, hogy mi mikor is történik, ki kinek a kicsodája, és teljességében fény derül a szörnyű családi titkokra, tragédiákra. A végén aztán magyarázatot kapunk a szépnek és sikeresnek tűnő Sylvia önpusztításának igazi okára és arra, miért is kezdett új név alatt, új helyen, teljesen új életet. A drámai tájképek, amelyekben hangsúlyozottan dominál a négy elem: a föld, a víz, a tűz és a levegő már önmagukban feszültséget hordoznak, amihez jól illik a színésznők megrázó alakítása, még ha a történet túl vontatottnak és eltúlzottnak is tűnik. A történet milyenségén lehet vitatkozni, de nem lehet elvitatni a The Burning Palin-től, hogy megfelelően használja ki a különböző tájak adta lehetőségeket, színészei tehetségét és nem utolsó sorban az időkezelés adta lehetőségeket.
