A címben megjelenő másik szó a „fiction”, mint fikció, képzelgés, amiről a főszereplő egy nagy monológban értekezik a film vége felé. De Roller ekkor fejti ki kocsijában a totálisan részeg, félálomban lévő kollégájának, hogy milyen állatfaj is pontosan a politikus. És amit ő ott szóban megfogalmaz, azt fogalmazza meg filmnyelven Serra: a valóságtól teljesen elszakadt, időérzéküket vesztett, a saját illúzióik világában raboskodó, beteges, hataloméhes emberek játsszák az Istent. Bulik, drogok, prostituáltak mámorában egy saját „miniállamban” léteznek, és emberek százezrei, akár milliói felett uralkodnak.
A valóságérzetük elvesztéséből az következik, hogy nem érzik át a helyzet valódi súlyát, nem foglalkoznak különösebben az atomkatasztrófa egyre nagyobb veszélyével. A szexuális természetű és drogos kicsapongások is mindennaposak: a filmben örömlányokat csempésznek a tengeralattjáróra, éjszakai klubokban, neon fényekben úszva táncolnak teljesen bedrogozva. A film hangulata meglepő módon egybecseng Závada Péter és Ratkóczi Huba TrAnzKaPHka néven kiadott Kastély című kislemezének világával. Mindkettőre jellemző a tudatmódosult állapot érzékletes megragadása, a filmhez hasonló hedonista életmódot folytató politikusokra tett éles megjegyzések.
A hatalomvágyat, és annak extrém megnyivánulásait már rengeteg film feldolgozta, többek között Kubrick 1964-es szatírája, a Dr. Strangelove, amely szintén az atomfenyegetésről szól. A Pacifiction azonban remekül elkerüli a közhelyeket, és egy kifejezetten komplex képet ad a politikusok titkos, kívülállók által nehezen hozzáférhetős világáról, képes közel 3 órán át egy lázálomszerű miliőben tartani a nézőt. A film az első felében mintha azt próbálná elhitetni, hogy egy furfangos politikai thriller bontakozik ki, később viszont minden ilyesfajta sejtetést eloszlat, kvázi kiiktatja a cselekményt.
De Roller személyes világára összpontosít, akiről idővel megtudjuk, hogy nem több egy porszemnél a gépezetben. És abban, hogy ez az erős szerzői koncepció működni tudjon, alapvető érdeme van Benoît Magimelnek, aki lubickol a szerepében, és nagyfokú természetességgel formálja meg az amúgy kifejezetten taszító főszereplőt.
A cselekmény leépülésével egyetlen nyitva hagyott kérdés miatt pislákol tovább a film thrilleres jellege, most akkor lesz atomkatasztrófa vagy sem. Amennyiben ez bekövetkezik egy lélegzetelállítóan gyönyörű táj elpusztítását jelentené, a földi paradicsom semmisülne meg. És persze egy kultúra, egy nép is odaveszne, igaz, a gyarmatosítás miatt az kvázi már eltűnt, a törzsi táncokat is már csak a francia turisták szórakoztatására adják elő. A helyzet ahhoz hasonlít, amit A Fehér Lótusz első, Hawaii-on játszódó évada is bemutatott. A franciák nem csak irányítják az egész szigetvilágot, de már olyannyira magukénak is érzik azt, hogy kicsit sem érzik betolakodóknak magukat.
A Pacifiction társadalomkritikus jellege elsősorban a formájában rejlik, a vetítés előtti felvezetésben Nagy V. Gergő filmkritikus is ezt emelte ki. Véleménye szerint ha egy film kritikus akar lenni, mindenekelőtt a formájával kell eltérnie a fősodortól. Serra alkotása esetében ez abszolút érvényesül. A film játékideje közel 3 órás, hosszú, statikus beállításokkal dolgozik, a tempója hihetetlenül lassú, a szereplői csak tengenek-lengenek, és ezt a hangulatot a film formája is erősíti. Ráadásul kifejezetten ellenszenves a főszereplő.
Az alkotói szabadság és a provokálás ezen a ponton kezdődik. Érdemes összevetni a tavalyi Arany Pálmát nyert A szomorúság háromszöge című filmmel, ami témájában szintén a felső 1%-ot kritizálja, formailag viszont teljesen konvencionális: három fejezetre osztott, lineáris történetet mesél el. Serra filmjének ereje kétség kívül abban rejlik, hogy kellemetlen pozícióba kényszeríti nézőjét, a megszokottnál jobban megdolgoztatja, cserébe viszont egy felejthetetlen lázálomban részesíti.
Habár a Pacifiction a Cahiers du Cinéma és David Fincher tavalyi kedvence volt, a vetítés után több beszélgetésből is azt hallottam ki, hogy másfeles gyorsítással kellett volna nézni, illetve, hogy a jelenetek harmadát ki kellett volna vágni, a nézők úgy érezték, mintha a valóságos játékidejéhez képest kétszer olyan hosszú lett volna. Szerintem Serra pont ilyen reakciókra számított, sőt, ilyenekben is reménykedett, hiszen a néző provokálása volt filmjének fő célja. Kellő türelemmel és figyelemmel emlékezetes moziélményt nyújt a Pacifiction kísérletező formavilága, a polinéziai kis szigeten bőrükből kikelő politikusok eszement menete.
A filmet március 31-én este Pécsen az Apolló Moziban, valamint április 16-án este a fővárosi Uránia Filmszínházban vetítik még.
A cím idézet TrAnzKaPHka A Helyzet ura című számából.
