A '60-as évek enyhülésének köszönhetően csatlakozhatott Huszárik Zoltán társaságában a frissen alakult Balázs Béla Stúdióhoz, és itt készítette el első olyan rendezését, amire jelentős figyelem irányult. A Cigányok (1962) című rövid dokumentumfilm 17 perces, lírai hangvételű alkotás, amely elkeserítő helyzetjelentést adott a magyarországi cigányság sorsáról.
Sára Sándor: Cigányok
“Sík Igor barátomat találta meg a cigányszövetség nevű akkori sóhivatal, hogy forgasson valamit a cigányság életéről, ő meg hozzám fordult segítségért. Felvettünk vagy harminc percnyi anyagot, amit inkább látleletként, mint sem nyers filmként adtunk át a megrendelőnek, de a hasznosulásáról semmit sem tudok. A megszerzett tapasztalatok, és a kezünkben lévő képanyag arra ösztökélt, hogy a dolog végére járjak és igazi filmet készítsek. Nem szépelgőt, hanem – mondjuk így – tök realistát. A végeredményhez hozzásegítettek a végigolvasott népi írók és a gyerekkori turai emlékek is” – nyilatkozta a film készítéséről egy tavaly megjelent interjúban. Az így létrejött alkotást egyedül a Balázs Béla Stúdió fogadta be. A film kijutott a lipcsei dokumentumfilm-fesztiválra, ahol díjjal jutalmazták. Itthon a sajtóban és a rádióban is vitát váltott ki, mivel első alkalommal szembesítette a közvéleményt azzal, milyen körülmények között tengődik a legnépesebb hazai kisebbség.
Vízkereszt (1967) című rövidfilmje a magyar tanyavilágban játszódik, főhőse egy kisfiú, aki egy Shakespeare-darabbal turnézó színtársulat érkezésére vár a fagyos februárban. A majdnem teljesen szó nélküli alkotásban jól tetten érhető, amit Sára maga is vallott: a legjobban az emberi arcokra fókuszálva, és tájképeket megörökítve szeretett mesélni. Az évtized végén készült Pro patria (1969) című filmesszében első világháborús archív felvételek és frissen felállított emlékművek képeinek keverésével bontotta le a háború fogalmához gyakran hozzátapadó heroizmus illúzióját.
Sára Sándor: Vízkereszt (fotó: BBS Archívum)
Kisfilmekben már a főiskolán közreműködött, nagyjátékfilmeket pedig 1963-tól fényképezett. Szuggesztív erejű képeivel a korszak olyan rendezőóriásai kezdték pályafutásukat, mint Gaál István, akivel a magyar új hullám emblematikus filmjét hozták létre a Sodrásban-al (1963). Sára operatőrként dolgozott Szabó István Apa című bemutakozó filmjén és Kósa Ferenc hányattatott sorsú, Cannes-ban díjazott Tízezer nap című munkáján (1965 – bemutató: 1967). Ők hárman később is visszatértek az egyenrangú alkotótársként kezelt operatőrhöz, Kósával ezután négyszer (Ítélet - 1970, Nincs idő - 1973, Hószakadás - 1974, A mérkőzés - 1981), Szabóval kétszer (Tűzoltó u. 25. - 1973, Budapesti mesék - 1977), Gaál Istvánnal pedig még egy alkalommal (Orpheus és Euridiké - 1986) dolgozott együtt. Kardos Ferenc mellett a Gyerekbetegségeket (1965), Ranódy László és Mészáros Gyula számára az Árvácskát (1976) fényképezte.
Huszárik Zoltán feledhetetlen Krúdy-adaptációja, a Szindbád (1971) rabulejtő színvilágot köszönhet neki: ”Mivel együtt készítettük elő a filmet, nagyon tudatosan odafigyeltünk, hogy milyenek legyenek a díszletek és a ruhák. És ezt itt valóban meg lehetett tenni. Ha a főszereplő pirosban van, a szobában hozzá hangolunk mindent. De mindjárt összetettebb a dolog, ha ez a szereplő átmegy egy másik, és főleg egy harmadik szobába. Ezt mind össze kellett hangolni, és a Szindbádnál erre oda tudtunk figyelni, mert sok, kicsi, egymástól független rész volt, amit utána összepasszítottunk" – emlékezett vissza Sára a Filmvilág hasábjain.
Huszárik Zoltán: Szindbád (fotó: Filmarchívum)
Első önálló nagyjátékfilmje egy igazi Így jöttem-film, az 1968-as Feldobott kő volt. Fiatal főszereplőjét (Balázsovits Lajos) az ‘50-es évek elején nem veszik fel filmrendező szakra, ezért otthon marad szülőfalujában. A vidék erőszakos téeszesítése során szembesül a hatalom kegyetlenségével. ”A Feldobott kő rendezőként Sára első nagyjátékfilmje (írója és operatőre is ő), benne a második világháború utáni magyar film legcsodálatosabb és legbeszédesebb arcaival, ami organikus kapcsolatban áll Sára történelemszemléletével, melynek kiindulópontja az ember, az individuum mindent felülíró jelentősége – ennek képi megtestesülése a „beszédes” emberi arcok katalógusa” – írta róla oldalunkon Vincze Teréz. A filmet a kényes téma miatt egy évre dobozba zárták, 1969-ben csak egy utólag hozzáforgatott, a kádári konszolidációt hangsúlyozó kerettörténettel engedték bemutatni, annak ellenére is, hogy 1968-ban eredetileg Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című alkotásával együtt hivatalos volt a cannes-i versenyprogramba (a vetítése viszont a diáklázadások miatt elmaradt).
A cenzúra ökle majdnem lesújtott 1974-es filmrendezésére, a Holnap lesz fácán-ra is, amely szatirikus élét és a parabolisztikus jellegét tekintve is egyedülálló az életműben: “Sára Sándor, a festői látásmód és dokumentarizmus elkötelezettje új arcát mutatja meg a Holnap lesz fácán mulatságosan keserű példázatában. Iróniája karcos, a végletekig kiélezi a helyzeteket, hogy kacaghasson a rezervátum pitiáner világán” – jellemeztük. A főhősök egy talpalatnyi Duna-szigeten szeretnék kiélvezni a nyarat, ám a rejtett zugot más kempingezők is felfedezik maguknak. A turistaáradatból előbb szedett-vedett közösség formálódik, amely önkényes vezetőjének (Szirtes Ádám) lesi minden parancszavát, majd fellázad és anarchikus tömeggé alakul.
1978-ban mutatták be monumentális történelmi filmjét, a 80 huszár-t. Az 1848-ban játszódó filmdráma a monarchia lengyel területén állomásozó magyar huszárokat követ, akik a forradalom hírére elindulnak haza, ám útközben a nyomukban járó császárhű csapatokkal, a természet viszontagságaival és a saját idegeikkel is meg kell harcolniuk. A fantasztikus fényképezés mellett a film ereje a szereplőgárdában rejlik, az embertelen körülmények között hazafelé tartó honvédeket többek között Cserhalmi György, Tordy Géza, Dózsa László és Oszter Sándor alakították. Kelecsényi László szavaival élve: “A 80 huszár-ban ritka egységes a színészvezetés. Nem volt viszont könnyű dolga Sára Sándor operatőrnek. Hegyen-völgyön, hóban-fagyban futni, lovagolni, lovat vezetni még valahogy megoldható, némi kaszkadőri képességet kívánó színészi feladat. Ám ugyanezt kézből, vállról vagy állványról filmszalagra rögzíteni már-már a lehetetlennel határos. S hogy ezekből a jelenetsorokból a magyar filmtörténet egyik legszebben fényképezett filmje született meg, ahol a zöldellő völgyek, csupasz sziklák, ködben úszó hegycsúcsok ugyanúgy játszanak, mint a férfi színészcsapat.”
Tíz év szünet után, 1988-ban került mozikba Cserhalmi György főszereplésével a Tüske a köröm alatt című filmdráma. A “három T” közül a “tűrt” kategóriába eső, Csoóri Sándorral közösen írt filmdráma egy festőművészről szól, aki a rossz nyelvek és intrikák elől a Hortobágyra menekül. Itt azonban a természetvédelmi területet saját vagyonosodásuk érdekében pusztító funkcionáriusokkal kerül szembe. “Olyan, jelen idejű filmet készítettünk, amit nem nagyon kedveltek az akkori hatalmasságok. Nem tiltották ugyan be, de nem is favorizálták. Egyszerűen eltűrték a létezését” – mondta el a rendező egy filmvetítés alkalmával a 2010-es évek elején. A film a mozikban viszont sikert aratott, a bemutató évében elhozta a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját is. A rendszerváltás után készült játékfilmjei közül kiemelkedik a Könyörtelen idők (1992). A II. világháborús dráma a világégés végén játszódik, amikor a németek még egy utolsó, reménytelen kísérlettel próbálják feltartóztatni az országba benyomuló vörös hadsereget. Magyar katonák maroknyi csapata vidéken próbálja kihúzni az utolsó napokat, de a szerencséjük nem fordul jobbra.
A dokumentumfilmezéshez a ‘80-as évek legelején tért vissza, innentől olyan történelmi eseményeket és tragédiákat dolgozott fel, amelyekről a Kádár-rendszerben nem volt ildomos beszélni. Néptanítók (1981) című alkotásában az egykori pécsi Püspöki Tanítóképző diákjainak visszaemlékezései alapján rajzolódik ki fél évszázad hányattatott történelme. A Pergőtűz (1982) a Krónika című tévésorozatból lett összeállítva, négy részen keresztül, tematikusan halad végig a magyar honvédek Don-kanyarhoz vezető útján. Az archív felvételek és a túlélőkkel készült riportok töredékeiből épül fel egy nagyívű mozgóképes regény, a magyar történelem talán legnagyobb hadtéri katasztrófájáról.
A bukovinai székelység szenvedéssel teli sorsát a Sír az út előttem (1987) című alkotásban tárja fel. A Lefegyverzett ellenséges erők (1991) a II. világháború után francia és amerikai hadifogságba esett katonák korábban alig ismert történeteit mutatja be. A Magyar nők a Gulágon (1992) három részben megrázóan mesél a szovjetek által ártatlanul elhurcolt asszonyok és lányok megpróbáltatásairól a szibériai kényszermunkatáborokban.
1993-ban felkérték az akkor induló Duna Televízió vezetésére. Utolsó játékfilmje, egy katonaszökevényről és családjáról szóló A vád 1996-ban került a mozikba. A 2019-ben elhunyt rendező-operatőr mind játékfilmjeiben, mind pedig dokumentumfilmjeiben elhallgatott, kollektív traumákat bontott ki egyéni sorsok ábrázolásával, mondanivalójuk nem évül el. Gazdag életműve páratlan a hazai, de talán a nemzetközi filmszakmán belül is.
Sára Sándor (fotó: Filmarchívum)
Karrierje bővelkedett az elismerésekben, többek között 1968-ban Balázs Béla-díjjal tüntették ki, 1974-ben Érdemes Művésznek, 1987-ben Kiváló művésznek választották, 1994-ben és 2002 megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Mozgókép Mestere lett, 2012-ben a Magyar filmkritikusok életműdíjával illeték, 2014-ben a Nemzet Művésze lett, 2017-ben a Magyar Művészeti Akadémiától kapott életműdíjat, 2018-ban Kossuth Nagydíjat kapott. A róla elnevezett Sára Sándor-díjat idén fogják átadni először, az arra érdemesnek választott, 40 évnél fiatalabb filmeseknek.
A Sára Sándor című albumot az MMA Kiadó oldaláról lehet megrendelni.
