Az ember életében időnként összesűrűsödnek a dolgok, és pontosan ez történik Andrew Haigh új filmjének hősével, Adammel (Scott) is: épp, amikor megismerkedik egy vonzó idegennel (Mescal), újra találkozik gyermekkorában elvesztett szülei alakjával, az emlékükkel. Már a film első jelenetétől, a két férfi által lakott új, de üres, modern, lakóparki ház hangulatától gyanakvóvá válunk, olyan ugyanis, mintha ez egy valóságos London utcáin álló, igazi ház lenne, de valószínűleg mégsem az. Kezdettől van már magában a környezetben, a főszereplő lakásának hangulatában, a káprázatosan, mégis sejtelmesen szép panorámában valami kísérteties, és ez a hol érzelmes, hol borzongató atmoszféra mindvégig átjárja a filmet.
A jelenben játszódó szerelmi történet fonódik össze Adam múltbeli családi tragédiájának felelevenedésével, s e két esemény együtt fogja össze mindazokat a témákat, amelyek az ötven körüli férfit kísértik, és kísértették talán egész életében: magány, elszigeteltség, elutasítottság, meg nem értettség, vágyakozás, depresszió, veszteség. Adam mindig idegen volt a saját családjában, és mivel korán elvesztette a szüleit, nem volt lehetősége, hogy felnőtt fejjel próbálja meg ezeket a sebeket begyógyítani, vagy utat találni a szülei felé. A férfi írással foglalkozik, és ahogyan a cselekmény – a japán Taichi Yamada regényének laza adaptációja – során kiderül, a fikció, a képzelet erejét nem csak arra használja, hogy a múltbéli eseményeket, családja egykori tagjait felidézze, de arra is, hogy megpróbálja pótolni azt, ami a halálukkal végleg elveszett. Andrew Haigh ehhez a történethez azt a tudatfilmes formát párosította, melyben adódhatnának ugyan konkrét magyarázatok arra, miként lép át Adam a rég elhunyt szüleivel való találkozások terébe – írói fantázia, alkohol, drogok, álmok – de ezek megmaradnak csupán felvetéseknek.
Haigh sokat tud arról, milyen az az ember, aki mindig kicsit idegennek érzi magát a saját életében, gyerekként a családjában (Lean on Pete), később a párkapcsolataiban (Hétvége, 45 év). Filmjeinek központi kérdései mindig is arra vonatkoztak, megőrizhetőek-e az érzéseink és a kapcsolataink, kioltható-e bűntudatunk, a magányunk, az öngyűlöletünk. Mi lett volna, ha a 45 év házaspárja soha nem kezd közös életet, vagy ha a Hétvége szerelmesei egy életen át együtt maradnak? Mi lehetne Adam és Harry kapcsolatából, és milyen beszélgetések játszódhatnának le a felnőtt Adam és a szülei között, ha megérték volna ezt az időszakot?
A mi lett volna, ha kérdése lazán összeköti ezt a három filmet, és bár ahogy a formanyelvük, úgy a karaktereik is különbözőek, ugyanaz a fájdalom, elesettség, magány hatja át őket. A Mind idegenek vagyunk külvárosi jeleneteit Haigh egykori otthonában, gyerekkora helyszínén vették fel, és a rendező egy interjúban mesél arról, hogy a forgatás alatt, amikor visszatért ebbe a házba, kiújult a gyerekkori ekcémája. „Az ember teste emlékszik a traumára” – mondja, és nincs is talán szemléletesebb példája annak, mennyire mélyen személyessé tud válni egy rendező számára akár egy fiktív, adaptált történet is, és ez a személyesség Haighnél valóban megrendítő módon át is hatja a filmek világát, hangulatát.
A szerelem egyszerre igéző és elrettentően félelmetes Adam számára. Erről szól néhány beszélgetés Harry és közte, és szó esik arról, amit a múltba tévedésekor, szülei társaságában is feszeget, hogy rettegett a coming outtól, a másik férfival folytatott, vágyott szexuális kapcsolattól, tartott tőle, hogy a férfiak közötti szex egyenlő a halállal. És itt villan fel az elsőre egyáltalán nem is szembetűnő generációs különbség a két férfi között – az a húsz év, amely alatt a homoszexualitás megélése, megítélése és reprezentációja egyformán megváltozott. Azok számára, akik egy másik korszakban szocializálódtak, a tagadás és a szégyen traumái egész életükben ugyanolyan elevenek, és e tekintetben Adam és Harry nem is lehetne különbözőbb.
„Állítólag ez egy nagyon magányos élet” – mondja Adam anyja, amit a férfi nem győz azonnal, de idegesen cáfolni. A szüleivel való összes találkozásánál felmerül a homoszexualitás témája, az elfogadás, a megértés hiányának összes kérdése ebből indul ki, de a film aztán sokkal tágabban, mélyebben értelmezi ezeket. Szerethetünk-e úgy valakit, hogy nem fogadjuk el olyannak, amilyen? Milyen az a szülői szeretet, amely mérlegel, amely nem feltétel nélkül elfogadó? Elég jó-e az az apa, aki nem vigasztalja meg az összetört fiát, mert a szíve mélyén ő is azokkal van, akik bántották? Szeretet-e az a szülői féltés, ami meg akar óvni egy gyereket a saját sorsától, igazi énjétől, a vágyaitól? És végül, jóvá tehetjük-e az elkövetett hibákat egyetlen őszinte, szívből jövő bocsánatkéréssel?
Nem lenne ez a film ugyanaz a két főszereplő, Andrew Scott és Paul Mescal nélkül. Scott, egyetlen végtelenül szomorú mosolyával simán könnyeket csal a szemünkbe – talán ő az egyetlen színész, aki egyszer sem szánalmas vagy nevetséges a könyökig érő gyerekmelegítőben és -pizsamában, hanem egyszerűen csak szívfájdítóan törékeny –, Paul Mescal pedig itt talán még nagyobbat játszik, mint a Volt egyszer egy nyárban. De nem csak ők, Jamie Bell és Claire Foy is kimagaslóak a két konvencionális kertvárosi szülő szerepében, szikárságukkal, földhözragadtságukkal szavak nélkül mutatják meg, hogy milyen fájdalmas tud lenni a szülői szeretet korlátoltsága nem csak a gyerek, de az önmagán túllépni képtelen szülő számára is, és hogy amikor mégis sikerül túllépni önmagunkon, az maga a felszabadulás. Ezekhez a színészi alakításokhoz persze kellett az is, hogy Haigh nem hagyja egyik szerepet sem túlbeszélni, nincsenek felesleges monológok, túltengő érzések és valahogy még az érzelgősség is indokoltnak, sőt, természetesnek hat.
A tudatfilmben pont az a jó, ha mágikus módon képes a néző tudatalattiját is megpiszkálni, mégis ritka, hogy egy film ezt valóban meglépje. A Mind idegenek vagyunk képes erre, és közben úgy van tele érzelmekkel és az emlékezés fájdalmával, hogy még a giccs is jól áll neki. Ez az álomszerű utazás Adam érzéseinek, magányának és gyerekkori traumáinak birodalmába segít nekünk, nézőknek is megérteni, sőt, átélni azt a talán nem is annyira banális közhelyet, hogy minden, amit valódinak hiszünk, az bizonyos értelemben tényleg maga a valóság.
Néhány vetítés erejéig a magyarhangya hozza el idén a Mind idegenek vagyunkat a magyar mozikba.
