Többek között csehszlovák hippik, kelet-német börtönőrök és lengyel kecskék szemszögéből mutatják be a Kelet-Európán 1989-ben végigsöprő hatalmas változásokat a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál Húsz év demokrácia elnevezésű szekciójának filmjei. A rendszerváltás(ok) előzményeit, folyamatát és hatásait hol lírai, hol humoros, hol megrázó formában feltáró alkotások nem is próbálnak választ adni arra az azóta is sokakat foglalkoztató - tán költői - kérdésre, miszerint vajon jó-e, hogy így történt, pontosabban nem történhetett-e volna kicsivel jobban? Egyszerűen csak megmutatják, hogy mi volt és mi lett, a mindent átfogó teóriák, nagy bölcseletek és még nagyobb bölcsek helyett csakis a (nagybetűs) Kisemberre fókuszálva. A legkülönfélébb, egymással gyakran köszönőviszonyban sem álló emberi (és néha kecskei) sorsok sűrű szövetéből bontakozik ki az a kusza, bonyolult és ellentmondásokkal teli folyamat, amit rendszerváltásnak hívunk.
|
|
Csakis arra vágynak, hogy boldog, nyugis életet élhessenek (Legnagyobb kívánság) |
A filmtörténet relatíve kevés pozitív előjelű önismétléssel büszkélkedhet, ám Jan Špáta alkotása biztosan eme szűkös kis halmazba sorolható. A cseh rendező először 1964-ben zargatott boldog-boldogtalant a „Mi a legnagyobb kívánságod?” keresetlen kérdésével, majd a mutatványt 1989-ben megismételve, eredeti művét újrahangolva egy egyszerre szívszorító és szórakoztató dokumentumfilmet rittyentett össze. Az alkotók meglehetősen egyszerű munkamódszere (dugjunk minden szembejövő orra alá mikrofont és kérdezzünk tőle egyet, max. kettőt) ellenére a Legnagyobb kívánság lényegre tapintóan tárja fel a szocializmus visszásságait csakúgy, mint a rendszer (például beatkoncerteken megmutatkozó) sajátos derűjét. Az egyebek mellett öregek otthonában, nevelőintézetben, rock fesztiválon és - a Tűz van, babám című Forman remeket eszünkbe juttató - bálon készült riportokból kirajzolódik, hogy az emberek kortól, nemtől, társadalmi helyzettől és nem utolsósorban az aktuális politikai viszonyoktól függetlenül csakis arra vágynak, hogy boldog, nyugis életet élhessenek. Még ha erre esélyük sincs, és ezt nagy valószínűséggel ők maguk tudják a legjobban.
Szintén a boldogulás illékony lehetőségét kutatja a lengyel Bartek Konopka A kecskesétáltató című filmje. A rendszerváltást követően a téeszeket kiütötte a piacgazdaság, minek következtében rengetegen elvesztették a megélhetésüket. Ezeknek a jóval a létminimum alatt tengődő embereknek egy érdekes projekt keretében segély helyett inkább kecskéket utaltak ki a fantáziadús illetékesek. A film a szimpatikus lábasjószágok szemszögéből mutatja be a mérhetetlen szegénységben élő családokat: a kecskékhez hasonlóan a néző is fokról fokra ismeri és szereti meg ezeket a nyomorukban is derűs, pár pohárnyi tej fölött is örömtáncot lejtő embereket. A szép képekkel és hangulatos zenével turbósított alkotás minden mélysége mellett dokumentumfilmekre ritkán jellemző könnyedséggel közelít témájához. De mi mást is tehetne, mikor a kecskék tudvalevően jó humorérzékkel felvértezett állatok?
|
|
A kecskék tudvalevően jó humorérzékkel felvértezett állatok
(A kecskesétáltató) |
Az iróniának Dušan Hanák Papírfejek című filmjében is fontos szerep jut: a szlovák rendező a szocializmus dicshimnuszát zengő - önmagukban sem semmi - propagandafilmeket házasított össze a rendszer kegyetlenségét és brutalitását feltáró anyagokkal. Az egymásra felelgető képsorok profin kicentizett játékfilmeket megszégyenítő módon játszanak a nézők érzéseivel: már nevetnénk az „amerikai barbarizmus legújabb találmányáról”, a virágzó csehszlovák mezőgazdaság romba döntését célzó kolorádó-bogárról szóló tanmesén (e tárgykörben nagyon ajánlott Szolnoki és Buzási Leptinotarsa dokuszatírája – A szerk.), amikor hirtelen egy internálótábor lepusztult maradványai között találjuk magunkat, ahol a túlélők kínzásról, megaláztatásról, éheztetésről szóló történetei fogadnak minket. A csehszlovák történelem majd’ 50 évét vizsgáló, szarkazmussal és érzékenységgel egyaránt átitatott film e két szélsőség egymás mellé állítása ellenére sem válik didaktikussá, sőt, még arra is futja, hogy a hőn áhított rendszerváltás eufóriáját követő, általános tünetként fellépő kiábrándultságból is mutasson egy érdekes szeletet.
A rendszerváltás szimbólumaként számon tartott falomlás előtti és utáni Kelet-Berlint ismerhetjük meg Thomas Heise Az anyag című dolgozatából, ami a zavaros időkben készült, eddig sosem felhasznált felvételek laza füzéréből áll össze. A poétikus narrációval összekötött jelenetekben amnesztiára váró rabok, a népharagtól tartó börtönőrök, a történések előtt értetlenül álló színházi emberek és üres ígéretekkel dobálózó politikusok egyaránt szót kapnak. Utóbbiakat annak rendje és módja szerint kifütyülik, az indulatok mégsem a pártszékház előtt tartott tüntetésen, hanem egy skinheadek által szétvert mozielőadáson harapóznak el úgy istenigazából.
|
|
Amnesztiára váró rabok, a népharagtól tartó börtönőrök
(Az anyag) |
A tar kopasz agressziót bemutató, megdöbbentő képkockák tanúskodnak arról, hogy egy kegyetlen, igazságtalan, diktatórikus rendszer elsöprése önmagában nem garantálja a jobb, gazdagabb, emberhez méltóbb életet. Még akkor sem, ha adnak mellé kecskét is.
