A függetlenség napjai

Az ilyen fesztiválokkal általában az a baj, hogy ömlesztve zúdítják ránk a filmeket, így előfordulhat olyan eset, hogy tíz kevésbé szórakoztató munka után csúszik be egy igazán élvezetes darab. Az ilyen szituáció valljuk be, sokat levonhat a műélvezetből, nem is szólva arról, hogy a néző esetleg meg sem várja azt az egy-két tényleg remek darabot, hanem pont akkor megy ki cigizni, kávézni vagy társadalmi életet élni, amikor ezek következnének. Ilyen szempontból lutri az egész, csak az ösztöneinkben bízhatunk, no meg az esetleges fesztiválrutinunkban. Szerencsére idén a Kultiplexben nem volt jellemző az unalomdömping, s bár a filmek szünet nélküli vetítése (10-től 19-ig) eléggé megviselhette azt, aki nem csak az ismerősei filmjére volt kíváncsi, ennyi idegborzolás még belefért. A nagyteremben folyamatosan peregtek a rövidebb, etűdszerű munkák. Ezek nézőközönsége időközönként fluktuálódott – fiatalkorúak csapatai hagyták el periodikusan a tett színhelyét, hogy őket váltva újabb alkotók (és barátaik) nyomuljanak a nézőtérre. Teltház egyébként nem nagyon volt, átlagosnak a 40-50 körüli nézőszám tekinthető. A kisterem programjába a nagyobb lélegzetű munkák kerültek, valamint esténként a zsűri (Grunwalsky Ferenc, Dr Buglya Sándor, Szilágyi Kornél) itt szedte ízekre az aznapi termést.

A filmek vetítési minősége hangban is, képben is jó volt. (Ahhoz képest, mennyiből jött össze a fesztivál, ez örömtelinek mondható.) A bemutatott munkák mind műfajilag, mind technikailag elég széles skálán mozogtak: volt 35 mm-re forgatott rövidfilm ugyanúgy, mint Hi-8-ra felvett kisjátékfilm. Ami mindenképpen érdekesnek tűnik, hogy invenciózus, a médium újragondolására vagy dekonstruálására irányuló alkotásokat nem láthattunk. Radikális formai/technikai ötletek helyett a már bevált formanyelvi klisék köszöntek vissza, legyen szó plánozásról, vágásról vagy hanghasználatról. A hang/zene használattal kapcsolatban általánosnak mondható az a hiba, hogy a zene és a hanghatások pusztán aláfestő, illusztratív elemként funkcionálnak, ahelyett, hogy szervesen a jelentésbe épülnének. A kamerahasználat is elég esetleges volt, néhány üdítő kivételtől eltekintve (Ön dönt, Az utolsó tekercs). A képi megformáltság az említett két filmen kívül nem kapott kiemelt szerepet a művekben, inkább a sztorikra helyeződött a hangsúly. A történeteket (a kisfilm műfajából adódóan) általában egy poénra kihegyezett, szellemes (vagy annak szánt) ötletfüzérekből pakolták össze, ami szórakoztató tud lenni egy bizonyos szintig, de a továbblépéshez elengedhetetlen a megvalósítási lehetőségek árnyaltabb használata, a részletek alaposabb kimunkálása.

A nagyobb lélegzetű munkák közül a Közgáz Vizuális Brigád által jegyzett Hat vasárnap Magyarországon emelkedett ki. Az elmúlt három parlamenti választást szubjektíven bemutató film nem illik bele a klasszikus magyar dokumentumfilmes kategóriákba. Az önreflexió és az ironikus anyagkezelés olyan szituációt teremt, ahol a készítő nem igyekszik görcsösen ragaszkodni az objektivitás látszatához, inkább belülről, az események sűrűjéből tudósít. A KVB másik produkciója, a Palotai Zsoltot bemutató Extázis tíztől hétig, szintén élvezetes mozgókép, bár nekem túl sok benne a zene ahhoz képest, amennyit Palotai beszél. Ha már portréjellegű a film, talán üdvösebb lett volna még inkább rámenni a Dj személyiségére és hagyni őt kitárulkozni, hisz a nézőt inkább ez érdekli, mintsem a zene, hisz azt hallhatjuk elégszer.

Káldy László filmjei (amelyekkel elnyerte a fesztivál „fődíját”: Kísérleti nyúl, Jövök, ha tudok) igen szórakoztatóak voltak. Az alkotó személyisége igen markánsan jelen van e munkákban, ez adja a filmek értékét, de ebből fakadnak a hibái is. Ha az arányérzék eltolódik, a szerepből egy idő után öncélú modorosság lehet, az önfelmutatásból exhibicionizmus. Ez Káldynál mindeddig nem következett be, de a veszély fennáll. A díjat mindenesetre megérdemelten kapta, a filmjei teljesen egyedülállóak a mai magyar filmművészetben.

A fiatalabb generáció filmjei közül rengetegben voltak jó ötletek, érdekes megoldások, befejezett és kerek műegész azonban kevés akadt. Ez a rutintalanságból fakadhat, hisz az alkotók nyolcvan százalékának ez volt az első-második (kis)filmje.  Elsősorban képi megvalósításának köszönhetően kiemelkedő az Ön dönt című film (rendező: Kollányi Rita, operatőr: Dobóczy Balázs). Az alkotók remekül használták ki a különböző képsíkokban rejlő lehetőségeket, a színházszerű, kitakarásokkal operáló megvalósítás azonban visszaüt a dramaturgián. A képi tökéletességgel arányosan ötlenek szembe a forgatókönyv hiányosságai, amelyek talán javíthatók lettek volna, ha néhány információt kevésbé didaktikusan közölnek a nézővel. Maga a téma (abortusz) elég veszélyes terep, egy ilyen alapanyaghoz csak kivételes érzékenységgel szabad hozzányúlni. Az érzékenység látszik a filmen, a rendezőelv már kevésbé. Az utolsó tekercs című filmben szintén az operatőri munka a legjobb (rendező: Mészáros Attila, operatőr: Szita János). Az alkotók kihasználják a DV-ben rejlő esztétikai lehetőségeket, a képek gyönyörűek, bár nagyon látszik rajtuk a „megcsináltság”. A kompozíciók festményszerűek és stilizáltak, ez a vizuális orgia azonban nem adekvát a történettel. Látszik, hogy a filmmel rengeteg mindent el akartak mondani (több szálon fut a cselekmény, erős szimbolika húzódik végig a sztorin), ez azonban kisjátékfilmi keretek közt nem működik. A történet kusza, a szereplők sajnos nem hitelesek. Mindazonáltal a film valamelyest (főleg a képeknek köszönhetően) működik, a következő reméljük kiérleltebb lesz.

A kisfilmek között főleg a klipszerűen felvett és vágott anyagok domináltak, a klipek minden előnyével és hátrányával. Szlamka György Toboz (Celluloid Műhely) című munkája lábakkal meséli el egy szakítás történetét. A kamerakezelés és a vágás jó, a történet a végére egy kicsit kifullad, de a végeredmény egy sajátos, végiggondolt mozgóképet eredményez.

A Szent László Gimnázium filmjei meglepetést keltettek. Meglepő volt az a biztonság, amivel a formanyelvet beszélték, valamint a történetek frissessége és szellemessége. A legfiatalabb korosztály filmjeit látva felmerül az ötlet, hogy korán kell kezdeni a filmmel való foglalkozást. Van természetesen egy alsó határ, de látható, hogy a tizenévesek már képesek a komplex mozgóképi fogalmazásra, nem parttalan geg/ötlettenger árad ezekből a filmekből, hanem szigorú strukturáltság és formaérzékenység. Kamerát minden középiskolába!

Bár a 34. Budapesti Függetlenfilm szemle mezőnye vegyes volt, láthattunk jó filmeket is. Igazán unikális dolgot azonban a konzultáció lehetősége jelentett.  Jó volt nézni filmeket, és még jobb volt hallgatni, ahogy beszélnek róluk. Alaposan, komolyan véve, mintha a filmkészítés komoly dolog lenne.