Filmhu:Milyen volt a mezőny? Látsz valamilyen tendenciát kibontakozni a független filmekkel kapcsolatban?

Grunwalsky Ferenc: Azt látom, hogy az összkép nagyon sokszínű. Ami mindenképpen új, hogy technikailag odáig jutottak már ezek a filmek, hogy tényleg bárhol vetíthetőek lennének. Hangban, képben olyan minőségűek, hogy teljesen nyugodtan láthatná a közönség mozikban is, vagy akár a televízióban. Nincs olyan mellékíze a dolognak, mintha az ember szegényesen elkészült és rossz technikával gyártott műveket látna. Nagyon sok a gimnazista, nagyon sok a fiatal. Ezek a gyerekek tökéletesen tudják már használni a mozgóképi eszközöket és abszolút természetes módon beszélik ezt a nyelvet. Nem szeretnék tendenciákat megállapítani, mert a filmművészet nagyon hullámzó dolog. Persze mindig hálás feladat megmondani, hogy ma mi az uralkodó, de ez sose teljesen igaz. Amit láttam, és ami lényeges volt, hogy kialakultak iskolák, összetartó műhelyek, amik lehetővé teszik a véleménycserét. Ami a „hivatalos” film világában elég ritka. Ott inkább a producerek és a pénz köré szerveződnek különböző érdekcsoportok, de szellemi értelemben vett műhelyek nem nagyon léteznek. A művekről való kommunikáció sem jellemző, sokkal inkább a siker számít. Mindenki sikerorientált és emiatt igazából nem is nagyon érdekel senkit a kritika. Az sem, hogy kinek mennyire tetszett, mert az a lényeg, hogy fut be valami. Úgy látom, hogy itt még nyitottak az emberek arra, hogy beszéljünk a filmről is. Az alkotót is érdekli, mi az, amit jól csinált, és mi az, ami úgy tűnik laposabb megoldás. A viták is ezt bizonyították. Nagyon nyitottak voltak arra, hogy beszélgessünk a filmről. Kevesen hivatkoztak arra, hogy kevés volt a pénz, hogy milyen körülmények között készült a mű, holott ezek a filmek még a legolcsóbb költségvetésű profi filmekhez képest is fillérekből készülnek. De szellemileg nem állnak mögöttük. A másik fontos dolog, amit én láttam, hogy vannak kész, abszolút jó alkotások is, például Kotnyek vagy Káldy filmjei. Számomra nevetséges hogy Káldy László, mint amatőrfilmes szerepel, holott régen Balázs Béla-díjas magyar filmművésznek kéne lennie. Van néhány alkotó, aki annyira éretten, komplexen fogalmaz, hogy szerintem az csak a sors tréfája, hogy így tud csak dolgozni. Azért remélem, hogy ez nem marad mindig így.

filmhu: Egy ilyen fesztiválnak mi adja a jelentőségét, mi adhatja a súlyát?

G. F.: A súlyt mindig az jelenti, hogy megjelenik a közönség. Többen látják, mások is látják. Ez a lényege, és ezzel minden más fénytörésbe kerül. Amíg a saját körében van az ember, hajlamos egyféleképpen látni valamit. Amikor már benn ülnek az „idegenek” is, az alkotó maga is másképp látja a dolgokat. Az hogy ennyi film volt, meg ennyi ember, ennyien nézték,  azért jelzi, hogy nem igaz az, amiről állandóan dumálnak, hogy a magyar mozi, meg a magyar film, meg a közönség az válságban van, vagy éppen eltűnt. Szóval, ha a magyar filmművészet valami eltűnő kultúra lenne, akkor miért van itt ennyi gyerek? Miért csinálják? Szerintem hatalmas igény van erre. Ezért akarunk mi a magyar mozihálózat létrehozásával, és más segítségekkel is szorosabb kapcsolatot kialakítani ezzel a réteggel. Szó sincs arról, hogy eltűnt volna a közönség, és hogy ne lenne igény magyar filmre.

Filmhu:Nemrég volt a 34. Filmszemle. Ez a 34. Budapesti Függetlenfilm Szemle. Van valamilyen átjárási lehetőség e két esemény  között?

G. F.: Több átjárási lehetőség kellene, hogy legyen. Személyileg is, kritikailag is. A kritikának is komolyabban kellene venni az itt látható filmeket. Bizonyos értelemben a szakma nagyon zártan viselkedik, de ha mást nem is, a zsűritagokon keresztül jelzi, hogy a szakmának mindig van egy rétege, amelyik nyitottabb. Ez a réteg segít abban, hogy aki ebben az irányban akar érdeklődni és továbbmenni, az találjon magának partnert vagy beszélgetőtársat. Én rettenetesen utálom azt, ha a szakma zárttá válik. Két külön dolog van itt. Az egyik, hogy megvédjük a szakma érdekeit, de ezek az érdekek mindenki érdekei: a nézőké is, meg a kezdő filmeseké is. Ez nem téveszthető össze azzal, hogy a szakma zárt legyen olyan emberek felé, akik érdeklődnek a szakma iránt, vagy próbálkoznak a filmezéssel. Teljesen normális átjárás kellene, hogy legyen, ez most pillanatnyilag a „van-e diplomája, nincs diplomája” kérdésben merül ki. A természetes mozgás a társadalomban azt bizonyítja, hogy ez nagyon sok helyen nem így működik, nem így számít. Voltam a Millenárison is a „nagy” szemlén, és elmondhatom, hogy itt sokkal jobb filmeket láttam.

Filmhu:Milyen volt zsűritagnak lenni ezen a fesztiválon?

 G. F.: Én nagyon utálok zsűritag lenni. Nem szeretek ítélkezni, a vizsgáztatásnak sem versenyformában vagyok híve. Ez szerencsére nem olyan volt, mint egy hivatalos fesztivál. Itt volt kapcsolat a zsűri és az alkotók között. Tegnap éjfélig ültünk és mindenkivel beszélgettünk a filmjéről, aki akarta. Ez nem abban az értelemben vett zsűrizés (amit én el sem vállalnék), hogy egy titokzatos szobában félrevonulva ülök, és nem szabad beszélni senkivel, és nem szabad találkoznom senkivel, aki alkotó. Aztán majd ő valahonnan egy emelvényről megtudja a szentenciát, hogy ki a jó és ki a rossz. Na, annak nem vagyok híve. De itt, ennek igen. Persze kell, hogy az ember állást foglaljon, értékítéletet mondjon arról, mit tart jónak vagy kevésbé jónak. De ez akkor jó, ha egy természetes kommunikációban és vitában nyilvánul meg, az érveit el tudja mondani az alkotó is meg én is. Ez így egy demokratikus dolog. Ilyen szempontból jó volt zsűrizni.