Az arisztokrata származású tábornok, Henrik vidéki kastélyában fogadja egykori barátját, Konrád századost. Mindent úgy rendez el, ahogy több mint negyven éve, az utolsó vacsorájuk alkalmával, amikor hármasban ültek az asztal körül az imádott nő társaságában. De az egyik szék ma üres. A két férfi leltárt készít, meggyónják bűneiket, az újra és újra megszakadó dialógusok során Henrikből vádló, Konrádból pedig vádlott lesz, aki elárulta barátságukat, elcsábította a tábornok feleségét, tönkretette hármuk életét. Az önzés és a szenvedély, a hiúság és gyávaság összekeverte napjaikat és éjjeleiket, álmaik és vágyaik visszafordíthatatlanul kisiklottak. A számvetés és számonkérés mögött a hagyományos világrend széthullása húzódik meg.
Márai műve most is dualitás, amit a Rend és a Kaland viszonya határoz meg. A Rend inkarnációja a család, a házasság, a polgári világ normatívái. Mindez Henrik alakjában ölt testet. A Kaland variációi a művészet, a szerelem, a zendülés az adott társadalmi renddel szemben. A Chopin polonéz-fantáziáját zongorázó, barátja feleségét elszerető Konrád éppen ezért ennek a szembefordulásnak a manifesztációja. A Kaland a szabadság mítoszát teremti meg, de egyben a polgári világból való kiszakadás kudarcát is hordozza. Konrád is gyáván megfutamodik, önmaga és emlékei elől egészen a trópusokig menekül. Henrik viszont egy új etikai magatartást fogalmaz meg a felbomlott és megtagadott polgári rend nyomán. „Új világrendek megsemmisíthetik az életformát, melyben születtem, s amelyben éltem, forrongó és támadó erők megölhetnek, elvehetik szabadságomat és életemet. Mindez közömbös. Ami fontos, hogy én nem alkuszom a világgal, melyet megismertem és kizártam az életemből.”
|
| Iglódi István - A gyertyák csonkig égnek |
Iglódi István a Magyar Színház előadásából rendezett televíziós produkciójának legnagyobb erőssége, hogy megőrizte az utókor számára Agárdy Gábor és Avar István feszültséggel teli, nagyszerű alakításait. Miután a könyv megfilmesítési jogai külföldre kerültek, őszintén örülünk, hogy Márai szövegei magyarul szólalnak meg először, a színészpárosnál jobbat nem lehet elképzelni még Amerikában sem. Úgy gondolom azonban, jobban jártunk volna, ha az eredeti előadást rögzítik, ahol színész és közönség együtt lélegzik, a színházi csoda pedig megszületik. A gyertyák csonkig égnek ugyanis nem több, mint egy eredetiséget nélkülöző, akadémikus irodalmi adaptáció. Két-három külső és néhány flashback kivételével, ahol a szeretett nő idealizált alakja feltűnik, a film végig színpadias belsőkben játszódik, miközben a két barát hosszú monológjait szuper közeliekben látjuk. Kevésbé érezzük így az egymásnak feszülő indulatokat, az érzések zűrzavarát. Mindezek a drámaiság rovására mennek, olykor már egy lefényképezett rádiójáték réme fenyeget, de szerencsére a két színész sokszor „túlnyúl” a számukra is szűk képkivágásokon, bevonva így a másikat is a játékba. Sajnos ők sem kárpótolhatnak bennünket a vizualitás hiányáért és az ennek következtében fellépő unalomért. Ugyancsak problémás a regény dramatizálása is. A Rend és Kaland konfliktusa a két barát alakjában csap össze. Ez a kettőség azonban Henrik személyiségében is egymásnak feszül. Apja testőr, anyja francia grófnő, akinek szintén Chopint a kedvence. A származásnak ezek a hangsúlyozottan fontos elemei éppúgy kimaradtak a filmből, mint a közös gyermekkori emlékek vagy katonaélmények képi megjelenítése. A könyvben az aprólékosan leírt, centrális helyet elfoglaló vadászat motívuma itt néhány mondatban elbeszélve sokat veszít jelentőségéből. Ezek a hiányosságok a regénybeli allegorikus figurák és a gazdag szimbolizmus rovására mentek, elsekélyesítve ezzel a történetet.
Márai a színházat meghódította, a film számára viszont továbbra is kihívás, megoldásra váró probléma maradt.
