Mitchell eddigi rendezői útjában ugyanis az egyetlen következetes elem az állandó változás. Bemutatkozó kisköltségvetésű coming of age drámája (The Myth of the American Sleepover) után második nagyjátékfilmje, a Valami követ az előző évtized horror-reneszánszának egyik emblematikus elindítója lett. Mitchell a film kirobbanó sikerét saját hollywoodi jelenlétének és befolyásának megszilárdítása helyett inkább egy öntörvényű, paródiaszerű paranoia-thriller készítésére használta fel Andrew Garfield főszereplésével. A Kaliforniai rémálom megosztó cannes-i fogadtatása és katasztrofális mozis pályafutása – mégha azóta szűkebb filmrajongói körökben kultfilmmé is nemesedett – így hosszú időre elzárta Mitchellt egy újabb mozifilm elkészítésének lehetőségétől.
Mindezek fényében Az Oak Street vége nem egyszerűen egy jól jövedelmező rutinmunka egy markáns szerzői jegyekkel bíró rendező számára, hanem egy közel nyolc éves kihagyás után lehetőséghez jutó filmes visszatérése. Persze, ettől még ez egy 85 millió dollárból forgatott nyári blockbuster marad, ami fölött producerként ráadásul az a J.J. Abrams bábáskodott, aki előszeretettel próbál nosztalgikus, Steven Spielberg kalandfilmjeinek hangulatát megidéző filmekkel nagyot kaszálni (pl. Super 8). Ennek ellenére, Az Oak Street vége nem egy szokványos tucatfilm, leginkább azért, mert Mitchell sajátos humora, horror-rendezői vénája és a nézői elvárásokat folyamatosan kijátszani akaró ambíciói ezúttal is markánsan tetten érhetők.
A film elején a nyolcvanas évek amerikai kertvárosi idillje tárul elénk: egyforma, rendezett házak, gondosan ápolt pázsit, BMX bringákon száguldó tinédzserek, kazettás magnó, rikító színű ruhák és nevetségesen szűk férfi rövidnadrágok jólétet sugárzó kavalkádja. Az utcában zajló grillpartira készülő Platt családban azonban valami nincs rendben. Az édesapa, Greg (Ewan McGregor) és neje, Denise (Anne Hathaway) már megint veszekednek. Kamasz gyerekeik, Audrey (Maisy Stella) és Brian (Christian Convery) már abban is biztosak, hogy hamarosan elválnak – megérzésük pedig nem alaptalan, Denise épp egy olyan regényen dolgozik, amiben már el is játszott annak a gondolatával, hogy elhagyja a családját.
Mielőtt azonban a felszín alatt gyülemlő feszültségek kitörhetnének, egy éjjel vakító fény árasztja el a házukat, amikor pedig másnap fölkelnek, Platték azzal szembesülnek, hogy az utcájuk és az egész környék úgy ahogy van egy dinoszauruszokkal teli őserdő közepére került át. Sok idejük nincs a történteken morfondírozni, ugyanis hamar rájuk törik az ajtót a különböző bestiák, így kezdetét veszi a menekülés az ismerősségük ellenére kiszámíthatatlan veszélyeket rejtő utcák között, egyetlen reményük pedig az marad, hogy ahogyan idekeveredtek, úgy vissza is tudnak jutni. Ehhez persze újra meg kell tanulniuk családként együttműködni.
Az Oak Street vége nem egyszerűen megidézi Steven Spielberg és az Amblin stúdió klasszikusait, de közvetlenül reflektál is rájuk, és nem csak azért, mert lehetetlen úgy dinoszauruszos családi kalandfilmet készíteni, hogy az valamilyen módon ne emlékeztessen a Jurassic Parkra. Azonban ezek a szívmelengetően nosztalgikus motívumok mindig tartalmaznak némi szatirikus élt is. Michael Giacchino zenéje például egy az egyben John Williams nagyszabású romantikus témáit idézik meg, amik roppant inadekvát helyzetekben is teljes erővel szólnak: mondjuk amikor a szemünk láttára egy T-Rex letépi egy ember lábát és akkor is amikor a főhősök végignézik két dínó intim együttlétét.
De vizuális motívumok terén is tele van hasonló fricskákkal a film: például a legkisebb fiú Brian – aki megjelenésében és viselkedésében egyértelműen a Kincsvadászok és az Állj mellém fiú szereplőit idézi meg – noha igyekszik bátran a családja védelmére kelni saját íjával, képtelen egyszer is eltalálni a kicsinek éppen nem mondható célpontokat, ráadásul még akkor is meg akarja verni a hasonló filmekben kötelezően megjelenő zsarnokoskodó iskolatárs, vagyis „bully”, amikor már dínók vadásznak rájuk. A sorsofrdító éjszakát megelőzően pedig Platték goromba szomszédjának udvarán megjelenik egy hatalmas kupac dínószar ( a Jurassic Parkban is emlékezetes pillanat kötődik hozzá), amely tökéletesen kifejezi azt a kettősséget, amellyel Mitchell egyszerre tiszteli Spielberg (és tanítványai, mint pl. Zemeckis és Ron Howard) kalandilmjeit, ugyanakkor kineveti az ez iránt érzett nosztalgiát minden áron értékesíteni igyekvő szórakoztatóipari kapzsiságot, amit a Stranger Things kolosszális sikere szabadított a világra.
A film mindettől nem válik paródiává, már csak azért sem, mert a dinoszauruszokkal való küzdelmek rendkívül félelmetesek és hatásosak. Az akciószekvenciák feszesek, látványosak, ugyanakkor meglepően erőszakosak és brutálisak is. A megjelenő dínók pedig zömében egyszerre fenségesek és rémisztőek (ritkább esetben röhejesek és szőrösek!). Sajnos ez a sokszínűség az emberi hősökről kevéssé mondható el. A Platt család egyetlen tagja sem kap olyan plusz drámai mélységet, vagy bármiféle jellemformáló kihívást, ami által közelebb érezhetnénk őket magunkhoz. Hathaway és McGregor alakításából egyaránt árad a rutinszerű fásultság, míg a gyerekszereplők idegesítően ostobára vannak írva, amik olyan klisés helyzetekben nyilvánulnak meg, mint dínóveszély közepén maxra tekert fejhallgatóval zenét hallgatni vagy a szintén kötelező elemként beiktatott házikedvenc megmentésére indított akció, ami persze csak még több bajt okoz.
A papírmasé figurák okozta súlytalanságot némiképp ellensúlyozza Mitchell agyafúrt játéka, amely során a nézői elvárásokat igyekszik kijátszani. Például feszültséget kezd el építeni egy olyan jelenetbe – például Audrey egyik magányos elvonulásába – ahol szinte biztosak lehetünk abban, hogy valami baj fog történni. A lány egyedül ül a családi autóban, semmit nem hall a kocsiban üvöltő zenétől, a jelenet a sötétbe vesző üres utcaképre majd a visszapillantó tükörre vált, amikor pedig már azt hinnénk, hogy a következő pillanatban egy őrjöngő T-rex ugrik elő valahonnan, a jelenet véget ér. Ezek az alkotói húzások egyszerre teszik a filmet izgalmasabbá, ugyanakkor zavarbaejtő tónushibákhoz is vezet, hiszen egy idő után már kifejezetten zavaró, hogy az egyik pillanatban még komolyan vett, drámai és horror elemekkel átszőtt film átmenet nélkül szinte paródiába megy át.
Mintha Mitchell nem kevesebbre vállalkozott volna, minthogy egy filmen belül egyszerre épít fel és mesél el egy nagyon is komolyan vett sci-fi kalandot, amely tisztelettel és szeretettel idézi meg a legfontosabb filmes előképeit (erre utal az is, hogy Mitchell édesapja emlékének ajánlotta a filmet), felvillantja saját szerzői képességeit, hiszen az erőszakosságtól és a horror-elemektől sem riad vissza, ugyanakkor dekonstruálja és kifigurázza a műfaj konvencióit.
Akárcsak előző filmje esetében, úgy most is nagyobbat markol, mint amennyit elbírna. Az Oak street vége ezzel együtt üde színfoltja a nyárvégi mozis holtszezonnak, amely minden zavarbaejtő furcsasága és hiányossága ellenére is képes ellátni egy hasonló film legfőbb feladatát, az igényes szórakoztatást. És ez akkor sem kevés, ha David Robert Mitchell esetében joggal remélhetjük, hogy a jövőben ismét olyan filmeket készíthet, amiknek nem kell mainstream iparági elvárásoknak megfelelniük.
