Amikor a kilátástalanság „megkötött kezű” hatósággal és az önkontroll kudarcával szembesül, az ösztönök végzetesen felszínre kerülhetnek. A Veszettek című film egy valós problémára kínált, működőnek tűnő megoldás félresiklása 115 percben.

Egy észak-magyarországi kisvárosba új rendőrőrmester érkezik, aki a reményvesztettséget kihasználva gyökeres változással kecsegtet: vezetésével a mélyszegénységben élő, „telepi romákkal” viaskodó fiatalok egy bűnüldöző csoportot alapítanak. Mivel azonban az egylet dühre épül, és bosszúvágyból táplálkozik, eltökélt szándékuk az indulatok elszabadulásához vezet, így a néma békétlenséget visszavonhatatlanul felváltja a vakmerő tettrekészség. Az ítélőképesség meginog, és a józan mérték kudarca a ló másik oldalára ejti az egylet tagjait, elveszettekből megveszettekké vadítva azokat. A tendencia triviális: míg a megoldás ismeretlen, a karizma a többséget a tehetetlenséggel szemben nyújtott alternatívájával manipulálni képes, addig az egyenlőség mondvacsinált, az igazságosság önkényes, a félelem pedig viszonylagos lesz. A fiatalok kezébe látszólag a lehető legnagyobb hatalom kerül: az öntudat; ez a hamis felsőbbrendűség pedig maradéktalanul elfedi Ács János mesteri bábjátékát. Ráadásul ebben a létformában már az sem válik érdekessé, ha vétkessé válnak, hiszen vétkükben mindig találnak cinkost is.

Goda Krisztina filmje remek pszichológiai látlelet egy létező vagy lehetséges irányvonal deformációjáról, beszámoló a bosszúszomj potenciális következményeiről, de nem merészkedik a fikciós filmi megvalósítás stabil kerítésén túl, s hiába a szociografikus közeg, a politikai korrektség díványára dőlve hessegeti el a vádakat, és hajtja el dokumentarista igényeinket. S bár nem kíván, és nem is válik pacifista propagandafilmmé, a rasszista megnyilvánulásoktól elhatárolódik, a fiatalok bűne felerősödik, a telepieknek ezzel szemben már csak néhány kocsmai verekedést, lopást, és ha a boltos néni megverését nem is, egy kutyagyilkosságot még megenged, az eltúlzott bosszúra azért nem ad okot. A Veszettek nem bosszúfilm.

Az időnként mesterkélt dialógokat, a kusza ok-okozatiságot feledtetni igyekszik a pontos helyszínválasztás, az aktuális problémafelvetés, valamint ifj. Vidnyánszky Attila vagy Klem Viktor remek színészi játékának együttese. Igaz ugyan, hogy amikor a kisvárosi diszkóból kiszabaduló fiatalok tömegverekedésére az amerikai akciófilmekből ismerős rockzene indokolatlanul feldübörög – feltehetőleg nem a gyökérvesztettség szimbólumaként, – vagy amikor a Szigony utca helyett a Hősök terének pátosza a zárókép, kénytelenek vagyunk zavarunkban egy kicsit félrenézni, fültövet vakarni, orrot fújni, két ülőhely között kólát keresgélni, a témafelvetés azonban bátor annyira, hogy ezeket a gyengeségeket idővel elfeledjük.

A tehetetlenség tetőzése idején megjelenő „megváltó” pártfogó a maga öncélúságával is remekül példázza, mire képes az a bizonyos zsebekben nyíló bicska, erekben fortyogó düh, reménytelenséget felváltó feltétlen bizalom és a relatív béke eszménye, amikor a gyűlölet tárgyat kap. A film plakátján frappáns összefoglalóként szerepel a mottó: „Adj a haragjuknak célt, és kitör a háború”.

Az elvetett sulykok filmjében a barbárság új értelmet nyer. A bizonytalan mérték a rossz válaszokat is legitimálja, ennek következtében a határmezsgye egyre nehezebben húzható meg önvédelem és támadás között, a többségi akarat pedig rendre önkényesen közjóvá minősíti magát, az önbíráskodás és a túlkapás híradói eufemizmusokká törpülnek, az önérdek pedig abszolút értékként lebegve a fejek fölött előjogok kiharcolására biztatja az embert. A filmben is.

Szerző: Tamás Katalin