A feladat elsőre megoldhatatlannak tűnhet, 50 év távlatából fellelni egykori olimpikonjainkat, összegyűjteni a rengeteg archív anyagot és dokumentumot, kutatni a világ több pontján. „2004-ben kezdtünk el foglalkozni a témával, Dobor Dezső alkotótársammal együtt – mondja a rendező. Eleinte kutatómunkát végeztünk, levéltárakban próbáltuk megtalálni az egykori csapat tagjait és jelenlegi lakhelyüket. Meg akartunk találni mindenkit, mind a 113 sportolót. Azt is ki kellett derítenünk, hogy ki az, aki meghalt és hol halt meg. Ezt követte a forgatás, ami Ausztráliát, az Egyesült Államokat, Németországot és Magyarországot jelentette. Sajnos, amikor elkezdtük a munkát - mivel nem lehettünk ott mindenütt - sorra kaptuk a híreket, hogy ki az, aki már nem tud beszélni velünk. Szinte versenyt futottunk az idővel.”
 |
| "Meg akartunk találni mindenkit, mind a 113 sportolót" |
A film készítői azért keresték meg a történet valamennyi szereplőjét szerte a világban, hogy a különböző elbeszélések, beszámolók, naplók, dokumentumok, archív anyagok, hírek alapján, hiteles választ adjanak és kapjanak arra a kérdésre, vajon miért dönt úgy valaki huszonévesen, távol a hazájától, hogy többé nem jön haza. „Elindultak ezek az emberek és bekerültek egy csapdába, amikor az országhatárt átlépve már nincsenek itthon, de ott sem. Hazajönnének, de már nem lehet, mert lezárták a határokat, ráadásul hírzárlat miatt nem lehet tudni, mi van otthon, csak a kérdés marad, hogy maradjunk vagy visszamenjünk. A történet mögött végig ez a hova? merre? haza? kérdés lebeg, ami átível az egész olimpiai szerepléseken. Ezért izgatott ennyire ez a téma, mert olyan sorsokat, embereket mutat be, melyeket az egyidejűség határozott meg. Az hogy döntened kell az életedről - alig túl a kamaszkoron vagy akár épp 35 évesen - arról, hogy mi legyen, miközben nincs más nálad, csak egy bőrönd, a családod pedig tőled messze bizonytalan helyzetbe kényszerült.”
Az olimpiára kiutazott 113 fős csapatból 29 sportoló külföldön maradt. 38 egykori sportoló, 7 edző, sportvezető, bíró, csapatorvos pedig jelenleg is Magyarországon él. Ők valamennyien, azaz 65-en, valamint 33 szemtanú (edzők, sportvezetők, csapatorvosok, tolmácsok, újságírók) álltak a kamerák elé. (A magyar csapat soha nem szerepelt sem azelőtt, sem azután olyan jól, mint a melbourne-i olimpián: a magyar olimpikonok 16 aranyérmet nyertek. – A szerk.)
„A melbourne-i olimpiát és Magyarországon kialakult helyzetet sokan azzal az ominózus „barátságos” mérkőzéssel hozzák összefüggésbe, pedig a meccs december 6-án volt, a forradalmat pedig november közepéig teljesen elfojtották – mondja a rendező. A szovjet csapat október 8-án indult el egy hajón a Szovjetunióból, s mikor kiszálltak, akkor hallottak először arról, hogy nálunk mi történt. Azt, hogy akkor ők pontosan mit hallottak, nem tudjuk, de egy sportember bizonyosan nem úgy száll vízbe, hogy akkor majd a medencében megvívom ezt a harcot. A sportolók el is mesélik, hogy csupán véletlen volt ez a könyöklés. Tény, hogy az atmoszféra egyedi volt, de minden szovjet-magyar meccsnek ilyen volt akkoriban, mindegy hogy Melbourne-ben, Moszkvában vagy épp Budapesten volt a mérkőzés. Egyébként ezeknek a vízilabdázóknak az egyik legnagyobb meccsélményük az volt, amikor az olimpia előtt, Budapesten nyertek a szovjetek ellen és a közönség ott tombolt a margitszigeti lelátón. Nekik az sokkal katartikusabb élmény volt.”
 |
| A film kerettörténete egy fiktív kiállítás |
Az alkotók nem csak a rögzített beszélgetésekre támaszkodtak, a film kerettörténete egy fiktív kiállítás, amely az 1956-os magyar olimpiai csapatról és az olimpiai versenyekről szól. A termeken egy kisfiú vezeti végig a nézőt, aki átélve a valamikor látottakat, hallottakat, minden kérdést felold. „Sokan vannak, akik úgy fogják végignézni ezt a filmet, hogy nem élték át ’56-ot. Ez a szál hivatott őket vezetni, a fikció segíti a nézőt az eligazodásban és megállásban. A film főhőse egy tizenkét éves kisfiú, az ő segítségével nézhetünk szembe az ott elmondottakkal. A fikció annyiban valódi történet, hogy ez a fiú egy olyan felnőttnek a tizenkét éves kori énje, akinek 50 évvel ezelőtt az édesapja kint volt Melbourne-ben. A tizenkét éves kisfiú pedig Pesten a hírekből és édesapja leveleiből élte meg az egészet, de a kiállítás most mindent „megnyit” a múlt emlékeiből.
Az alkotás most dokumentumfilm-sorozat formájában kerül bemutatásra, bár készült egy 90 perces fesztiválverzió is a történetből. A mozi-forgalmazásról még tárgyalnak, de annyi már biztos, hogy a film DVD változata november közepétől vásárolható meg, míg az interjúkból, eredeti naplókból, fotókból álló, a filmmel azonos című és azt kiegészítő könyv ősszel kerül a könyvesboltokba. Ebben az összes interjú leírt formája megtalálható majd, rengeteg archív, a filmhez fel nem használt fotóval és dokumentummal kiegészülve.
„Van egy hihetetlen, irreális és irracionális olimpiája ennek az országnak, forradalommal a háta mögött. Számomra az volt az érdekes, hogy az a 113 különböző individum hogyan élte meg mindezt, hogyan reagált a helyzetre, ki hogyan döntött és miért. Elindultak egy olimpiára, amire évek óta keményen készültek, aztán a történelem közbeszólt. Meg kellett élni ezt a szituációt, azt, amit a csapaton belül is mindenki másként lát. Érdekes, hogy a kényszerűségből vagy épp eszmeiségből „összezárt” emberek élete miként tudott ennyire, ennyi irányba szerteágazni. Ilyen olimpia nem volt és nem is lesz. Ez önmagában egy olyan téma, ami filmre kívánkozik.”
