Szabadfogású posztmarxista volt és maradtOké. Viszont Lukács Györgyben, Brechtben, Ginsbergben, Heinében szellemi pótpapákat vélt tisztelni, mit tisztelni?! - rajongott értük s naponta hódolt szellemiségük előtt. Másokat meg - fittyet hányva sok kiválóságukra -- kitartóan gyűlölt. S ezt mindjárt, sokszor, repetitíven meg is írta. Úgyhogy az önkéntesnek ellensége, rosszakarója volt bőven. Élvezte is talán nyolcvan százaléknyira. Mert a mások szeretetéért is tudott esengeni.

Körülbelül egy éve a magyar ATV portré sorozatában makkegészségesen /színleg?/ nem félve az önismétléstől, mindezt újra előadta. A televízió eszköztárában egy ilyen furmányos szakállas fej, ravaszdi tekintet, a mondandót erősítő groteszk kézmozdulatok sokat érőek, szaknyelven: fotogének. Érdemes az anyagot archiválni. Kiváltképp, ha az anyag élő tulajdonosához új dimenziók társulnak, mint történetesen a leukémia, a leukémia kivédhetetlenül roncsoló hatása, azaz "maga a halálhír".  Eörsi önként belement a buliba: két ízben is adott úgymond véginterjút rémisztően lesoványodva, reakcióidejében lelassulva, de nem tompán. Rózsa Pétertől elfogadta az interjú nevetséges kurtaságát. Orosz Józseftől és a Napkeltétől nem fogadta el a riportalannyal történő bánásmódot s az interjú szinte aljas megkurtítását. Ezt, mint haldokló, gyakorlott önkéntes az ÉS-ben utoljára megglosszázta. Brávó! - gondoltuk sokan - a szellem embere önmagához híven, műfajszerűen tudott távozni ebből a sárvilágból.