Feuillade 10 részes, összesen közel 7 órás filmjének szereplői valójában nem vámpírok, a név csupán egy fiktív párizsi bűnszövetkezetet takar, melynek egyik prominens tagja Irma Vep (a név a vampire szó anagrammája), akit Musidora, a francia némafilmek legendás alakja játszott.
Vámpírok (1915)
Assayas filmjében René szerint “blaszfémia lenne”, ha Musidora után más francia színésznő öltené magára a karakterhez kapcsolt ikonikus fekete feszülős bőrruhát, ezért a hongkongi akciófilmek sztárját, Maggie Cheung-et választja ki Irma Vep szerepére. A történet az önmagát játszó Cheung Párizsba érkezésével indul és ezt követően a korabeli francia filmvilág az ő “idegen” szemein keresztül elevenedik meg.
A forgatáson általános káosz uralkodik, a stáb munkáját ideológiai ellentétek és személyeskedések hátráltatják. Maggie-re még a stylistja, Zoé is rányomul. Egy próbavetítés után a felvett anyag minőségén felháborodva René kiakad és elviharzik, otthon összeverekszik a feleségével, a film gyártása rendező hiányában lefullad. Miután hiába próbálja összekaparni Renét, Maggie aznap éjszaka látszólag Irma Vep szelleme által megszállva magára ölti a bőrruhát és ellopja a szomszédos hotelszobában lakó nő drága gyöngynyakláncát.
A film megmentésére végül egy új rendezőt kell bevonni, aki viszont Renével ellentétben esszenciális nemzeti értéknek tekinti Irma Vep alakját, és egy francia színésznőre cseréli Maggiet, akiről mellesleg megemlítik, hogy időközben távozott Párizsból.
Irma Vep (1996)
Az Irma Vep így egyszerre – mint például a 8 és 1/2 – egy megrekedt forgatás és egy saját démonaival küzdő rendező, és – mint az Elveszett jelentés – egy a helyi nyelvet nem beszélő, idegen országban elveszett sztár bolyongásának története. Emellett sok szempontból aggresszíven formabontó, például a nyitójelenetben a stábtagok telefonálás közben kézről kézre adnak egy pisztolyt, ami Csehov szabályával ellentétben soha többet nem bukkan fel. Maggie Irma Veppé való átlényegülésére sosem ad semmilyen magyarázatot, és nem derül fény a forgatás végkimenetelére sem.
Régi klasszikus új latexruhában
Az HBO Max idén megjelent, szintén Assayas rendezte sorozata névleg az 1996-os film remake-je, de részben a műfaji különbségekből fakadóan (a 99 perces játékidő helyett itt nyolc, átlag 50 perces részt kapunk) ezúttal sokkal tovább jut Feuillade némafilmjének feldolgozásában. Az értelmezhetőség kedvéért: a felülíródás három szintjéről beszélünk. 1. az eredeti némafilm, a Vámpírok; 2. az Irma Vep című film a némafilm fiktív remake-jének forgatásáról; és 3. a film remakeje sorozat formátumban, szintén Irma Vep címmel, mely így tulajdonképpen egy remake remake-je.
Egyfajta geneaológiai folytonosság rajzolódik ki az Irma Vepet játszó három színész, Musidora, Maggie Cheung és Alicia Vikander között, mely “hagyományra” Assayas gyakran reflektál is a sorozatban. De míg Maggie Cheung önmagát játszotta az 1996-os filmben, Alicia Vikander Mira Harberg néven egy a hollywoodi blockbusterekből kiábrándult, saját sikerétől megcsömörlött alteregóját alakítja.
Ez azért is lényeges, mert Cheung és Assayas az Irma Vep forgatását követően 1998-ban összeházasodott, majd 2001-ben elvált, és ezt az életrajzi elemet Assayas beépítette a sorozatba is, tovább bontva valóság és művészet határát, és méginkább ellehetetlenítve a ki-kit-játszik elbeszélhetőségét. A sorozatbeli René reflektál is előző filmjére Irma Vepről, melynek össze is jött főszereplőjével, a nyilvánvalóan Maggie-ről mintázott Jade-del (akit viszont Cheung helyett Vivian Wu játszik).
Irma Vep (2022)
A sorozat számtalan más módon is épít a filmre: bár időbe telik, de Mira körül is elmosódik a valóság és fikció határa, sőt, ezúttal a természetfeletti ereje lesz: Irma Vep ruháit felöltve vagy egy másik értelmezés szerint általa megszállva Mira képes falakon keresztül közlekedni, René ex-felesége, Jade pedig (bár még él) kétszer is szellemként jelenik meg. A filmmel ellentétben a sorozatban nyíltan ki is van mondva, hogy Irma Vep misztikus képességei felülírják a realitás szabályait, ami jelentősen elvesz ezeknek a jeleneteknek a hatásából.
Hollywood mint megmentő
A legnagyobb különbség Assayas két műve között, hogy második nekifutásra az idegen szem hangsúlyozottan amerikai (bár Alicia Vikander és ennek megfeleően Mira Harberg is svéd származású, a sorozatban Mira effektíven kimondja, hogy amerikai színésznővé lett). Ez önmagában nem lenne baj, de nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az egyébként szomorú konnotációt, hogy René és távolabbról nézve Assayas sorozatában is a művészileg ambíciózus, de alulfinanszírozott európai filmművészetet az anyagilag sikeres amerikai filmipar karolja föl.
Ebben a leosztásban a hollywoodi sztár megmentő: ő adja hozzá a projekthez a nevét, ez hozza a pénzt, és így kapnak lehetőséget arra ezek a fura franciák, hogy nagy büdzséből művészieskedhessenek. A sorozatban mindez olyan hangnemben, Mira karakterének olyan fokú kritikátlan körberajongásával történik, hogy helyenként a Netflix botrányosan ízléstelen Emily Párizsban című sorozatát idézi.
Irma Vep (2022)
Alicia Vikander egyszerre három szerepet játszik: Mira Harberget, rajta keresztül a film-a-filmben jelenetekben Irma Vepet és visszaemlékezésekben Musidora történelmi alakját. Mint Mira, esztétikus megjelenésén kívül semmit nem ad hozzá a történethez. A beszélgetések, melyekben részt vesz, közhelyesek, ennek megfelelően pedig személyes drámája, mind a karrierjét (unja a pénzkeresést, művészileg érdemleges dolgot akar csinálni), mind szerelmi életét (szexuális orientáció keresése, kavarás exekkel, stb.) tekintve teljesen érdektelen. Míg Irma Vepként időnként hatásos a fellépése (főleg a jól koreografált táncjelenetekben), Musidoraként jelenléte mesterségesen hat, és mikor kamufrancia akcentussal beszél, egyenesen sértő.
Az 1996-os változatban René karrierje ugyan leszállóágban van, de mégis megőriz valamit az egykor tehetségesnek tartott rendező méltóságteljes kiállásából. Az új verzióban viszont kifejezetten szánalmas alak lett belőle, gyakorlatilag egy neurotikus perverzként jelenik meg, akinek volt szerencséje a kamerák mögé jutni. Az őt játsszó Vincent Macaigne-nak sokkal jobban áll Feuillade szerepe a flashbackekben.
Vámpírok akkor és most
A sorozat érdekes jelenetei szinte kivétel nélkül a Vámpírok értelmezésével foglalkoznak. A színészek sokszor kritikusak az eredetivel, több helyen kitérnek a cselekményben rejlő ellentmondásokra, ennek következtében a René által piedesztálra emelt némafilm valamelyest dekonstruálódik. Egy nemi erőszakot idéző jelenet kapcsán például felmerül a sokat ismételt kérdés, hogy el lehetne-e készíteni ugyanazt a filmet ma – Assayas sugallata szerint nem. Sorozatának kevés erénye közül az egyik, hogy a feldolgozásba illesztett jeleneteken keresztül a Vámpírok sokkal követhetőbbé válik a mai néző számára és ha végignézzük, viszonylag pontos képet kapunk Feuillade klasszikusáról.
Irma Vep (1996)
Mindez nem jelenti azt, hogy a film-a-filmben jelenetek, tehát René felvételei ne lennének rosszak. Nyilván nem működik egy az egyben ugyanaz a jelenet filmen ma, ami némafilmként működött. Az eredetiben feliratozott dialógusok itt, angolul kimondva kifejezetten nevetségesen hatnak. De míg az 1996-os Renében a képek láttán tudatosult saját kudarca, a 2022-es Renének valahogy nem tűnik föl, sőt, a végén elégedettnek látszik az eredménnyel.
Az abszolút mélypont a harmadik részben hallott önreflexívnek szánt beszélgetés egy stábbulin a korai filmművészet és a modern sorozatok viszonyáról, majd a művészet, mint olyan természetéről és definíciójáról, melyet mintha egy kaliforniai alapszakos filmelmélet hallgató írt volna, miután megnézte a Metropolist és elolvasott 2 oldalt André Bazin könyvéből.
A sorozatot nézve végig azon gondolkodtam, nem lehetséges-e, hogy Assayas tudatában van mindezen hibáknak, és egyszerűen a szatíra olyan mélyreható, olyan ügyesen leplezett, hogy nem veszem észre, és így valamilyen kifacsart módon mégis igényt tarthat a zseniális jelzőre, hasonlóan, mint “az olyan rossz, hogy már jó filmek”? De még ha így is van, önreflexívnek lenni egy hibával kapcsolatban nem teszi automatikusan nem létezővé a hibát és gúnyosan beszélni arról, hogy a művészet elfajzott, nem teszi automatikusan művészetté, vagy akár csak érdekessé az alkotást, amiben ez elhangzik.
A felesleges konklúzió
Az Irma Vep filmváltozatának egyik legnagyobb erőssége volt, hogy a szálak elvarratlanok maradtak, befejezés és ilyenmód feloldás nélkül maradtunk. Úgy funkcionált, mint egy irodalmi töredék, melyet minden irányban tovább lehetett képzelni. A sorozat ezzel szemben befejez és lezár mindent, amit a film elvarratlanul hagyott, mint a Déry Tibor Befejezetlen mondat című klasszikus regényéből készült film, amiben Fábri Zoltán “befejezte” a mondatot. Az új René felülkerekedik szorongásain és befejezi magnum opusát, Mira megkapja élete szerepét, még asszisztensének is megadatik a lehetőséget, hogy végre nagyjátékfilmet rendezhet. Senki sem marad egyedül, a hollywoodi hatalomátvétel happy endben kulminálódik.
Assayas sorozata nem méltó utódja Assayas filmjének, sőt, közelébe sem ér annak. Elsősorban az 1996-os alkotás érdemel figyelmet, de ha vannak további fölös óráink Irma Vepre, még az 1915-ös némafilmet is jobb szívvel ajánlom.
