A Persepolis megtekintését követően az első dolog, ami eszembe jutott, hogy vajon az iráni vezetés milyen álláspontot vett fel a filmmel kapcsolatban; tiltják, tűrik vagy esetleg támogatják mint olyan alkotást, amely a nyugati nézőkhöz is közelebb hozza, érthetőbbé teszi a perzsa állam viharos történetét. Kérdésemre egy gyors Google-keresés után választ is kaptam, ugyanis - ami akkortájt elkerülte a figyelmem - Irán aktívan tiltakozott a Persepolis cannes-i vetítése idején a teheráni Francia Nagykövetségen.
A protestálás persze csak növelte a film esélyeit egy komoly díj elnyerésére, hisz jól tudjuk, a cannes-i elismerések odaítélésekor nem hátrány, ha a filmek erős politikai kontextussal bírnak (szándékosan nem mondanivalót írtam, ugyanis a forgatókönyvíró-társrendező Marjane Satrapi politizálás helyett személyes történetét akarja elmesélni, de erről részletesebben később) - a film el is nyerte a Zsűri Nagydíját, és esélyes a jövő évi Oscar-díjra, a Legjobb animációs film kategóriájában.
 |
| A sok szörnyűség ellenére optimista film: szerető kritika Iránról |
Azért érdekelt, vajon Iránban hogyan fogadták a filmet (és a forgatókönyv alapjául szolgáló képregényt), mert a Persepolis a bemutatott sok szörnyűség ellenére optimista film: szerető kritikával beszél Iránról, ami a történet szerint kifejezetten klassz hely lehetne, ha az ordas politika nem rontana el folyamatosan mindent - ha odaát is elfogadták volna az alkotást, az egyértelmű fejlődést jelezne, így azonban csak ismételten igazolódik Marjane Satrapi diagnózisa, hogy az egyéniséget, a vélemény és az önkifejezés szabadságát öncélű politikai törekvések porba tiporják.
Ám mindezek mellett ismételten hangsúlyozom: a Persepolis alkotói számára a személyes nézőpont megtalálása volt az elsőrendű cél. Hiszen csak ezen keresztül válhat hitelessé a történelmi viharok leírása. A társrendező Vincent Paronnaud feladata elsősorban a képregény mozgóképpé alakítása volt - ez tökéletesen sikerült, hiszen a képregény minimalizmusát, ugyanakkor merész, dinamikus vonalait sikerült mozgásba hoznia Satrapival együttműködve. Nagy erénye a filmnek (és persze a képregénynek) továbbá, hogy fekete-fehérben ábrázolja a néhol sivár, néhol kegyetlenül és mégis esztétikusan letisztult világot.
A történet önéletrajzi ihletésű, amit már a főszereplő kislány neve is világossá tesz: Marjane családjával átéli a fundamentalista forradalmat, és az azt követő véres megtorlást. Miután a családja reménytelennek ítéli meg a helyzetet, Marjene-t Bécsbe küldik tanulni, ahol - amellett, hogy belekóstol a szerelem és a szórakozás édes kamaszkori pillanataiba - sosem talál igazán otthonra, így aztán hazatér, hogy Teheránban találja meg otthonát és hazáját - tovább nem mesélem, majd meglátják, milyen sikerrel.
 |
| Néhol sivár, néhol kegyetlenül és mégis esztétikusan letisztult világ |
Satrapi egy globalizált világba helyezi Iránt, ennek köszönhető, hogy különösebb történelmi vagy politikai előképzettség nélkül is érthető a történet. Pláne, hogy európai nézőpontból látjuk az eseményeket; azok a motívumok kerülnek kiemelésre, ami a mi szemünk számára érdekes lehet. A popkultúrából átvett szellemes idézetek egyrészt ellensúlyozzák a nyomasztást, amit a hétköznapi agresszió, a családok széthullása, ártatlan emberek bebörtönzése és kivégzése jelent. Persze nem csak ez a humor forrása: telitalálat a pajzán nagymama figurája, akinek amellett, hogy 70 évesen is feszes a melle, pátoszmentes bölcsességekkel látja el Marjenét, de az a jelenet is felejthetetlen, amelyben az alkoholtilalmat közös erővel cselezi ki a család, a legjobb komédiák szitujaival vetekszik.
A "punk's not dead" - felirat, lemezek, kazetták az Abbától az Iron Maidenig - többek között ilyen jelképek jelennek meg a 80-as évekből, s azt is megtudjuk a Persepolis-ból, hogy ezek legalább annyira futottak Teheránban - igaz, kéz alatt -, mint bárhol a világon; a sors iróniája egyébként, hogy a Persepolis napjainkban pont így terjed Iránban, kalózkópiákon, kézről-kézre: ahogy ez lenni szokott, népszerűségét csak növelte a hatalom tiltó szava.
Az európai recepciót segíti a bécsi jelenetek beiktatása is - a hippi, metálos, punk szubkultúrák malíciával telt ábrázolásában sokunknak kamaszkorunk emlékezetes jelenetei juthatnak eszükbe, mint ahogy talán arról is, ahogy az iráni menekültként beilleszkedni próbáló kislány mindent elkövet az asszimilálódás érdekében, akár egy Szabó István-filmben, még identitását is hajlandó megtagadni, igaz, nem is kap meg minden segítséget társaitól, talán ezek - az egyébként önsajnálattól abszolút mentes - jelenetek, önvizsgálatra késztetik a multikultinak mondott Európa néha öntudatlanul is kegyetlen fiataljait.
 |
| A multikultinak mondott Európa öntudatlanul is kegyetlen fiataljai |
A Persepolis már csak azért is nagyon jó film, mert számtalan asszociációt kelt az emberben. Hogy talán egy kissé távolabbit (vagy legalábbis annak tűnőt) említsek: a már említett Szabó István korai filmjei jutottak eszembe, azok közül is leginkább az Apa, amely akár a Persepolis, szintén a felnőtté válás folyamatait meséli el végtelenül személyes módon - s a történelem fojtogató (és egyben személyiségformáló) jelenléte éppúgy nagy hangsúlyt kap. És ha már szóba került egy magyar film, a Persepolis jó példa lehet a hazai történelmi filmek rendezőinek, így az 56' évfordulójára készített filmek dömpingjét követően, hiszen a maníros történelmi klisék helyett egy friss, izgalmas képet fest Irán közelmúltjáról - ez az eddigi termést látva - pár kivételtől eltekintve - a magyar forradalmat feldolgozó művekről nem mondható el.
A Persepolis-t tehát nem csoda, ha az iráni hatalmi szervek gyűlölik és iszlám-ellenesnek tartják, miután a film nem tisztel semmilyen felsőbb hatalmat, megelégszik azzal, hogy a személyiségre, a család és a barátok szeretetére helyezze a hangsúlyt. Teheránban nyilván az ördögi, globalizált Nyugat termékének nevezik, s nem is sejtik, hogy a Persepolis bölcs, szeretetteli szellemiségét átvéve még Ahmadinezsád elnök rezsimjével szemben is megértőbb vagyok, mióta megnéztem a filmet - és talán nem vagyok ezzel egyedül.
