A Persepolis már csak azért is nagyon jó film, mert számtalan asszociációt kelt az emberben. Hogy talán egy kissé távolabbit (vagy legalábbis annak tűnőt) említsek: a már említett Szabó István korai filmjei jutottak eszembe, azok közül is leginkább az Apa, amely akár a Persepolis, szintén a felnőtté válás folyamatait meséli el végtelenül személyes módon - s a történelem fojtogató (és egyben személyiségformáló) jelenléte éppúgy nagy hangsúlyt kap. És ha már szóba került egy magyar film, a Persepolis jó példa lehet a hazai történelmi filmek rendezőinek, így az 56' évfordulójára készített filmek dömpingjét követően, hiszen a maníros történelmi klisék helyett egy friss, izgalmas képet fest Irán közelmúltjáról - ez az eddigi termést látva - pár kivételtől eltekintve - a magyar forradalmat feldolgozó művekről nem mondható el.
A Persepolis-t tehát nem csoda, ha az iráni hatalmi szervek gyűlölik és iszlám-ellenesnek tartják, miután a film nem tisztel semmilyen felsőbb hatalmat, megelégszik azzal, hogy a személyiségre, a család és a barátok szeretetére helyezze a hangsúlyt. Teheránban nyilván az ördögi, globalizált Nyugat termékének nevezik, s nem is sejtik, hogy a Persepolis bölcs, szeretetteli szellemiségét átvéve még Ahmadinezsád elnök rezsimjével szemben is megértőbb vagyok, mióta megnéztem a filmet - és talán nem vagyok ezzel egyedül.
