A négykötetes önéletrajzi képregény első kötete, a Persepolis – Gyermekkorom Iránban 2000-es megjelenését követően Franciaországban igen pozitív kritikákat kapott. Az első iráni képregényként számon tartott mű Satrapi életét meséli el az

Vincent Paronnaud és Marjane Satrapi
iszlám forradalom turbulens és elnyomó éveiben. A rendezőnő saját bevallása szerint tíz évvel ezelőtt még képtelen lett volna a képregény megrajzolására: „Nagyon nehéz valamit egyszerre átélni és megfelelő távolságot tartani tőle úgy, hogy közben képes legyek beszélni arról, ami történik. Akkor kezdtem el a képregényt, amikor először képes voltam nevetni magamon, amikor már nem gyűltek könnyek a szemembe. Ha sikerül elérnem, hogy az olvasók/nézők nevessenek, miközben valami súlyos dolgot mesélek el nekik, akkor tudom, hogy megérintettem őket.”

A képregény egyszerű képi világa ellenére is igen élethűen ábrázolja a karaktereket. „Olyan rajzstílust kellett választanom, aminek segítségével hatásosan tudok érzelmeket ábrázolni, ám mégsem időigényes és bonyolult a kivitelezése. Abszolút kézre áll ez a stílus, hiszen ahogy mindig is mondtam, én nem igazán tudok rajzolni.”

Magát a képregényt Satrapi csak 25 éves korában fedezte fel, ekkor már Párizsban dolgozott. „Art Spiegelman Maus-a hihetetlen nagy hatást gyakorolt rám. Egyszeriben rádöbbentem, micsoda lehetőségek vannak ebben a médiumban. De ha valaki rajzolni akar, mindig ’igazolnia’ kell magát. Senki sem kérdezné meg egy írótól, miért ír könyvet; senki sem kérdezné meg egy rendezőtől, miért éppen filmet rendezett és nem könyvet írt. De nekünk, képzőművészeknek mindig meg kell indokolnunk és magyaráznunk, miért éppen képregényt készítünk, és miért nem írunk inkább egy könyvet.”

Miért éppen a képregény formátum? – teszik fel tehát sokan a kérdést. „ A képregényben abszolút szabadnak érzem magam, nincsenek megkötve a kezeim. Csak papírra és tintára van szükségem. Azt csinálok, amit akarok, ahogyan akarom, és senki sem zaklat.  Eleinte csak azt tudtam, hogy van egy történetem, amit el akarok mesélni, de nem voltam benne biztos, hogyan tegyem. Az, hogy a képregény formátuma számomra a legideálisabb, csak akkor vált egyértelművé, amikor elkezdtem csinálni.”

Egy kislány és egy ország, akik próbálnak felnőni és megtalálni a helyes utat

A képregény már megjelenése pillanatában is óriási sikert aratott, Satrapit rengeteg filmes ajánlattal lepték el – ám az adaptáció mégis váratott magára: „Hogy őszinte legyek, négy év telt el azóta, hogy megírtam és megrajzoltam a Persepolist és akkor úgy éreztem, hogy lezártam egy történetet. Amikor elkezdtük Vincent-nal (Parroneaud) beszélgetni a filmről, akkor jöttem rá, hogy ez nem csak arra lenne jó lehetőség, hogy együtt dolgozzunk, hanem teljesen új élményt is adna.”

Amint azt egy vizuális forráson alapuló animációs filmtől el is lehet várni, a Persepolis igen hű maradt a képregény-sorozat stílusához. A rendezők azonban a stílus teljes adaptálásának ellenére is igyekeztek az animációs filmet minél „filmszerűbbre” megcsinálni. A Persepolisban nem szerepelnek igazi hús-vér színészek, akik megrajzolt háttér előtt játszanának (mint azt láthatjuk például a Sin City-ben) -- „kiiktatásuk” így még egységesebbé tette az animációs stílust. Azáltal, hogy a történetet egy kislány szemszögéből látjuk, és egy család életének története összefonódik a történelmi-politikai eseményekkel, a rendezőknek igen hatásos történetet sikerül elmesélniük a felnőtté válásról. Így azok a nézők is megérthetik ezt a filmet, akik semmit vagy csak igen keveset tudnak az iráni történelemről.

Ámbár a filmben igen kevés a halál illetve az erőszakos jelenetek száma, a Persepolis mégsem gyermekeknek való: értelmetlen háborús erőszakot állítanak párhuzamba gyermeki gonoszkodással, illetve néhány jelenetben Marjane családtagjait és a történet más szereplőit is börtönbe csukják, megfélemlítik, és néhány esetben meg is ölik.

„Az életem épp olyan, mint bárki másé, nem kell a szánakozás. 

A rendezőnő az iráni mindennapok igen szívhez szóló képi és nyelvi bemutatása ellenére sem szeretné, ha karaktereit – és őt magát – áldozatnak tekintenék. „Az én életem éppolyan, mint bárki másé. Nem kell az együttérzés, a szánakozás, semmi ilyesmire nincs szükségem. Csak arra vágyom, hogy az emberek megértsék, ami velem történt. Számomra a legnagyobb sikert az jelenti, ha látom azokat az embereket olvasni a Persepolist, akik nem élték át mindezt, és a könyvem révén képesek azonosulni azokkal, akikkel ezek a dolgok megtörténtek, és felfogják ennek a borzalomnak a mértékét. Megértik anélkül, hogy nekik át kéne élni. Ez szerintem fantasztikus dolog.”

A Persepolist a magyar nézők először az Urániában láthatják november 29-én 19 órakor az Anilogue fesztivál nyitófilmjeként.

(A cikkünk az Eye magazin Marjane Satrapival készült interjúja alapján készült.)