Kőrösi Csoma Sándor, az Erdélyből indult klasszika-filológus, göttingeni tanulmányait követően tizenhárom nyelv támogatásával gyalogszerrel járta be Keletet, hogy ott további hét nyelvet sajátítson el, s a magyarság gyökerei helyett rátaláljon a buddhizmusra. Majd miután a tibeti nyelvű buddhista "Biblia" kivonatolása után megszerkesztette a tibeti-angol szótárt, s megalapította a tibetológiát, mint tudományt, a Kalkuttai Brit Ázsiai Társaság könyvtárosaként halt meg 58 évesen.
Szemző Tibor nem a tibetológus útját kívánta gazdag történelmi háttérrel körítve leképezni, mert egy újabb nagyköltségvetésű kosztümös munkát nem tartott volna méltónak a tudóshoz. A zeneszerzőből rendezővé avanzsált művész egészen különleges kifejezési formát talált a gazdag életút bemutatásához. Az élet vendége szerkezetében kettős: az eredeti helyszíneken forgatott intuitív anyag arra koncentrál, ami Csomát körülvette, míg Roskó Gábor Papp Károly Kása és Kolozsvári Bálint által animált festményei a legendáriumot keltik életre. Mert „Háromszéken máig úgy tudják, ha Tibetországból Csoma Sándor hazatér, ő lett volna egész Székelyföldön a király. Sokáig várták, vannak, akik most is várják.”
Az élet vendége nem hagyományos film. A rendező a nézőkre hagyta az egészestés alkotás műfajának meghatározását. Lehet próbálkozni a besorolással, de minek? Mondhatnónk, hogy némileg szabálytalan dokumentumfilmet látunk, de párhuzamosan vele ott egy nagy adag fikció, egy képekbe zárt, századokon átívelő költemény, s a „sorok között” szelíden, de egyáltalán nem elhanyagolható módon megbújik egy mívesen kimunkált mese. Kísérleti film? Kísérleti, amennyiben minden próbálkozás eleve egy kísérlet. Valójában a Csoma-legendárium attól a pillanattól fogva kezd el működni, amikor el tudjuk engedni az elvárásokat, az előítéleteket és a formák által határok közé szorított valóságot. A megértés ott kezdődik, ahol az Ego véget ér. Amikor feladjuk féltve őrzött Én-ünket, s csak átengedjük magunkon a benyomásokat, amikor elfogadjuk, hogy a keretek kitágultak, s többé nem filmet nézünk, hanem egy képekkel kísért meditáció részesei leszünk.
|
| "Tibetországban" járva |
Pontosan ezért másodlagos, hogy a 13 nyelven beszélő alkotás szövegei akár nyelvükben, akár mondanivalójukat tekintve mindig érthetőek legyenek. Pontosan ezért elsődleges, hogy az eredeti helyszíneken felvett képek időtlenek legyenek. Hála a Cuba és a Túlsó part estében már bevált Super 8-nak, Szaladják István és Szemző Tibor kamerája nemcsak térben, de időben is oly észrevétlenül mozgott, hogy a végeredmény 20, 50, de akár 100 évvel ezelőtt is készülhetett volna. A lényeg valahol a ritmikusan elrendezett, szavakból és dallamokból plasztikusra kevert hangi miliő és a Kelet Szemzőn átszűrt esszenciájának mélyén, az érzékszervekkel felfogható tartományon túl lebeg a misztikus horizonton. Törőcsik Mari összetéveszthetetlen, kellemesen ringató hangja és Szemző Tibor meditatív állapotba ejtő orgánuma pedig úgy vezet át a nyelvek egymásba fonódó kavalkádján, mint valami Janus-arcú Vergilius a földi Poklon.
Mert Szemző kifordítja a világot: a külső éppannyira belső, mint amennyire a belső külső lehet. Már nem egyszerűen Csoma zarándoklatát követjük, hanem a tibetológus fejében, sőt lelkében járunk spirituális léptekkel. Ezt diktálja a Kelet bölcsessége, ezt diktálja az Isteni léptékben működő környezet. „Mert a Himalája nemcsak szentély, templom, de maga is isten.” Az ott játszódó filmek már körítésüknél fogva bele vannak vetve a misztikumba, az istenibe, az Egybe. A hely, ahol a nyelvek összeérnek, ahol a kommunikáció a nyelvek adományán túl legyőzi Bábel zűrzavarát. A lélekút végén a megtisztulás már a gondolat-nélküliséget jelenti. S mindaz a tudás, ami az égiektől származik, s földieket nyűgöz le, egyetlen pontba zsugorodik össze. Mert: „A halál a törvény testet öltése - így mondjuk. A halál a fény fölragyogása - így mondjuk. A halál a valóság - így mondjuk.”
