A gyerekek jól vannak (The Kids are all right -- Lisa Cholodenko) a másság, pontosabban a "leszbikus szülők vagyunk, egészséges libidóval, ám a család az alapvető és legtradicionálisabb érték, és ezáltal szent és sérthetetlen" - témakört boncolgatja, ahol két remek színésznő, Anette Bening és Julianne Moore játsszák a leszbikus szülőket, Bening az „apát”, Moore inkább az anyát. A rendezőnő egy modern amerikai család portréját rajzolja meg, ahol a tinédzser gyerekeknek, Joninak és Lasernek két anyja is van, apja viszont egy sem. A hippi stílusban élő, romantikusan szabadelvű, ám mindenképpen idilli család meginogni látszik, mikor a srácok a nagykorúság elérésével törvényes jogot szereznek arra, hogy felvegyék a kapcsolatot addig sohasem látott, biológiai apjukkal (Mark Ruffalo), aki történetesen biokertészetet vezet -- nem számolva azzal, mi lesz, ha a „papa” is részt kér a családi tortából, főleg, ha több szeletet is….
A gyerekek jól vannak (The Kids are all right)
A film az elején még laza, viccelődős, független filmes stílusban indul, hogy aztán a végére ugyanabba kliséhalmazba torkoljon, mint a legtöbb hollywoodi produkció, azaz a család nem dúlható szét, sőt minden nehézség és válság ellenére: kösz, remekül vagyunk! Cholodenko sajnálatos módon a történet közepétől a konvencionális útra lép: férfi-női sztereotípiákkal zsönglőrködik, ahelyett, hogy -- élve a téma adta lehetőséggel -- felrobbantaná a hagyományos kereteket.
Az ajtó (Die Tür) című mozi Mads Mikkelsen és Jessica Schwarz főszereplésével egy „siralmasan komikusra” sikeredett thriller. A Mikkelsen alakította David sikeres festő, akit egy tragikus baleset -- lánya az udvari medencébe fullad, miközben ő épp átszalad a szomszédba egy gyors pásztorórára -- egyetlen pillanat alatt más emberré változtat. Élete kisiklik, felesége elhagyja, szinte felemészti a bűntudat, kiút csak egy van: az öngyilkosság. A tett kivitelezése előtt azonban a múlt kapujához vezeti egy pillangó. David az ajtón átlépve a medence szélén találja magát és az utolsó pillanatban megmenti Leonie-t, ám ahhoz, hogy visszanyerje régi életét, meg kell ölnie a múltban még elő-érző önmagát. David békésen éli régi-új életét, abban a tudatban, hogy az ajtó titkát egyedül ő ismeri, ám pár furcsa eset után rá kell jönnie, az egész szomszédság hasonló másolat-zombik gyülekezete. A rendező Anno Saul azzal a gondolattal játszadozik, egy B- vagy inkább C-kategóriás thriller szintjén, hogy létezik valahol egy párhuzamos világ, ahol a múlt hibái jóvátehetők, ha a körforgalomban a megfelelő kijáratot választjuk.
Az ajtó (Die Tür)
Gérard Depardieu az idei Berlinaléra mindjárt két filmmel érkezett. Az egyik a Mammoth, a másik a Dumas című, ami Alexandre Dumas 1844 és 1851 közötti életszakaszát dolgozza fel. A rendező Safy Nebbou elsősorban Dumas és társszerzője -- sokak szerint a művek igazi írója -- Auguste Maquet közti kollaborációt mutatja be, melynek eredményeként 17 regény, köztük Dumas legsikeresebbjei: A három testőr, A Monte Cristo grófja, vagy a Margot királyné is születtek. A történelmi tények ilyen mértékű ismeretéhez, azok stílusbeli tálalásához egy olyan ember kellett, aki tudott írni, jellemeket kreálni, történeteket kitalálni, ugyanakkor képes volt hónapokat könyvtárakban és archívumokban kutatni - tehát mindenben ellentéte a hedonista Dumas-nak. Maquet (Benoît Poelvoorde) azonban éppen ilyen volt. A fiatal Charlotte (Mélanie Thierry) iránt érzett szerelmük azonban vitát, sőt szinte örök haragot eredményezett a két férfi közt, ami a művek fölötti rendelkezési jogot kiváltó vitába is torkollott A perpatvarra Maquet 20%- os részesedése tesz pontot, ám neve társszerzőként sehol sem szerepelhet. A kosztümökben, mulatságban, bujálkodásban és párbeszédekben gazdag moziban azonban sajnos nem látunk egyebet, mint egy Dumas-nak maszkírozott Depardieu-t és egy Maquet-nek öltöztetett Poelvoordét párizsi és trouville-i díszletek közt.
A másik Dumas (L'autre Dumas)
A boszniai rendező Jasmina Zbanic, a 2007-es Arany Medve győztese (Grbavica) ismét női sorsokat fest a vászonra. Bár a háborúnak vége, a helyszín miatt a téma kikerülhetetlen, az emberek még magukon, magukban viselik nyomait: szinte minden 30 fölötti férfi harcolt és szinte minden nő elvesztett benne valakit. Zbanic most nem a háborúról beszél, az Úton csak egy-egy elejtett mondattal utal a borzalmakra, egészen addig, míg a kamera meg nem mutatja a szarajevói katonai temető sírkőtömegét. A téma sokkal inkább az etnikai hovatartozás és az ezzel járó levetkőzhetetlen tradíciók: a lakosság 48%-a bosnyák, azaz muzulmán, 30%-a szerb, azaz ortodox és 22%-a horvát, azaz római katolikus. Luna és Amar kapcsolata korántsem zökkenőmentes. Amar munka közben sem veti meg az italt, elbocsátása után egy muszlim közösségben kezd dolgozni, miközben Luna közös gyermekről álmodozik. A férfi teljesen a vallás és előírásai bűvkörébe kerül, amit a nő nehezen ért meg és fogad el. Amar pár hónap alatt más emberré válik, a közös jövő csak úgy elképzelhető, ha Luna is ezt az utat, azaz a csadort választja, ezért élete legnehezebb döntését kell meghoznia.
Úton (Na Putu)
Zbanic nem képes az etnikai sokszínűség objektív bemutatására, filmje nem találja meg a két világ közti harmonikus egyensúlyt, a muszlim világot a maga szigorú előírásaival és szabályaival egyértelműen rossznak állítja be, és ez az elfogultság sajnos hamar megágyaz a manipulációnak.
