filmhu:Magyar-filozófia szakos diplomával a zsebében véletlenül került dramaturgnak a filmgyárba, vagy tudatos elhatározás vezette?
Bíró Yvette: Egyáltalán nem akartam filmes lenni. Tanítani szerettem volna. Mindent elkövettem ellene, hogy felvegyenek a MAFILM-be. Amikor Kovács András, akkori fődramaturg bírálatra átadott két forgatókönyvet, lesújtó véleményt mondtam róluk - hiszen olcsó, sematikus tákolmányok voltak -, abban a reményben, hogy ezzel elszabadulok. Mégis fölvettek. Ezt úgy éltem meg, hogy jól kitoltak velem.
filmhu: 1953 és 1956 között dolgozott a filmgyárban, amikor szinte félévenként változott a hivatalos politikai irányvonal. Hogyan lehetett ilyen körülmények között dolgozni, és jó produkciókba (Liliomfi, Bakaruhában) belekerülni?
B.Y.: Irodalom-szakosként szerencsére igazi értékeken nőttem fel. Ezt lehetetlen volt feladni vagy elfelejteni, és nem utálni a tobzódó hamisságot. A politikában nem vettem részt, párttag soha nem voltam. Nem az én érdemem, hanem éppen a politikai élet sok kacskaringója tette lehetővé, hogy „veszélytelenebb” területeken lehetett azért tisztes filmeket készíteni. Klasszikus irodalmi művek adaptációiban kezdtem dolgozni dramaturgként, és ez zavartalan örömet okozott. Nagyon jó volt Mészöly Dezsővel (Liliomfi) és Hubay Miklóssal (Bakaruhában) együttműködni, de például a Rokonok című Móricz-regény filmváltozatára is szívesen emlékszem vissza.
filmhu:1956-ot hogyan élte át?
B.Y.: Véleményem, magatartásom nem hagyott kétséget, hova tartozom. Nem volt meglepetés, hogy 1957 elején rövid úton kitettek a filmgyárból. Az akkor alakulófélben lévő Színház- és Filmtudományi Intézetbe helyeztek, afféle lomtár-temetőbe. Hont Ferenc volt az első igazgató, aki lelkes dilettantizmussal vitte az ügyeket. Francia nyelvtudásom miatt szüksége volt rám. Akkor még a francia számított a filmszakma első számú nyelvének, nem az angol. Aztán különböző igazgatók jöttek, köztük egy „író” is, és a Filmtudományi Intézet önállósult…
filmhu:És jött a Filmkultúra!
B.Y.: Igen, de előtte kijött az első igazi könyvem, A film formanyelve. Akkor ez újdonságnak számított, ilyesfajta „szakirodalom” Balázs Béla óta nem jelent meg, más fontos filmelméleti könyvekről nem is szólva. A jó filmek, akkori izgalmas új hullámok, őszintén érdekeltek. A Filmvilágban rendszeresen írtam róluk. Ebből nőtt ki a Filmkultúra.
filmhu:Majdnem egy évtizedig állt a lap élén. A folyóirat nemcsak filmes körökben fejtett ki hatást, írók, muzsikusok, képzőművészek előszeretettel olvasták, sőt, szerzőként is szerepeltek benne. A Filmkultúrából később legenda lett, különösen azután, hogy Önt 1973-ban politikai okok miatt leváltották főszerkesztői posztjáról. Hogyan lehetett – amíg lehetett – olyan jó lapot szerkeszteni?
B.Y.: „A liberalizmus diszkrét bája” címen megírtam ennek krónikáját A rendetlenség rendje című tanulmánykötetemben. Kivételes időszak volt. Életre kelt a magyar filmes új hullám. Odafönn a hivatalos politika, ha óvatosan is, az új gazdasági mechanizmus bevezetésére készülődött. Nekünk is nagyobb mozgásterünk lett. Igaz, hogy a hivatal berkeiben támadtak, ferde szemmel nézték a Filmkultúrát, beleszólásra azonban akkoriban még nem került sor. Ellentétben a napi- és hetilapok kritikai rovatával, olyan fórumot teremtettünk, ahol az alkotók is elmondhatták a véleményüket. A mi írásaink, kritikus esszéink sokszor vitáztak, szerzőink között prózaírók, társadalomtudósok is akadtak. Rendszeresen szemléztük a világ filmsajtóját, éppen szabadult, félreállított ’56-osok (Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós) fordítottak nekünk. Leközöltük például a Szerelem című Déry-Makk-film forgatókönyvét, ami akkor még nem volt elfogadva. Ez később mind-mind támadási felületet nyújtott az antimarxizmus ellen fellépő párthatározat nyomán, az új mechanizmus felszámoló-biztosainak.
filmhu:Közbevetőleg szeretném felidézni élete talán legtragikusabb évét, 1969-et. Egy autóbalesetben elveszítette a férjét és a fiát. Hogyan tudott talpra állni, egyáltalán tovább élni, ilyen súlyos csapás után?
B.Y.: Erről nehéz beszélni. Csak annyit mondhatok, hogy a munka és az érdeklődés őszinte intenzitása segített. Emlékszem, még a kórházba hozták be nekem a kéziratokat és a levonatokat, hogy lefoglaljanak, és átélhessem, lehet még dolgom az életben. De a veszteségektől amúgy sem kímélt meg a sors. A háború idején anyám Auschwitzban pusztult el, és én épphogy megúsztam mellette. Gyakorlatilag háromszor kellett újrakezdenem az életemet. A háború, a családom elvesztése, végül az ország (kultúrám, nyelvem) hátrahagyása valamire megtaníthattak, illetve rákényszeríthettek. Azt szoktam mondani, mindaz vagyok, amit elveszítettem – hivatásos túlélő.
filmhu:A harmadik újrakezdés eszerint az emigrációja volt?
B.Y.: Igen. Engem nem egyszerűen leváltottak a Filmkultúra éléről, hanem a további, még itthon töltött években úgyszólván lehetetlenné tették, hogy folytassam a szakmai munkám. Nem publikálhattam, nem taníthattam, a nevemet nem lehetett leírni. Külföldre akartam menni dolgozni, ahová hívtak. De persze útlevelet nem adtak, sorra kaptam a „kiutazása közérdeket sért” szövegű elutasításokat. Később, a demokratikus ellenzékkel szembeni aktív támadások idején, a házkutatások és lehallgatások korában, valamiféle kitoloncoló iratot már kaphattam volna, amivel csak kimenni lehet, de visszajönni nem. Ezt nem fogadtam el. Leveleket írtam mindenkinek, a belügyminiszternek, Aczél Györgynek, végső elkeseredésemben még Kádár Jánosnak is, alkotmányos jogaim tiszteletben tartására hivatkozva. Másfél évbe tellett, míg elértem, amit kértem. Kegyből? Cinizmusból? Vagy gondolták, tisztább itt a levegő nélkülem? Nem tudom. Amikor a rendszerváltás után hozzájuthattam az iratokhoz, elég vaskos megfigyelési dossziét kaptam kézhez.
filmhu:Sokfelé megfordult azóta a nagyvilágban. Van egy hely, melyet állandó otthonának tekint?
B.Y.: Több mint húsz éve New Yorkban élek. A New York University filmfőtanszaka tanáraként, ahol a forgatókönyvírás mesterségét tanítom. Sokféle vándorlás után ezt választottam. Ezt tűnt számomra a legnyitottabb, legmozgalmasabb nagyvárosnak. Élvezem szélsőséges sokszínűségét, nyugtalanságát, folytonosan vibráló ritmusát. S bár tanítottam San Franciscóban, Berkeley-ben is, a keleti part jobban vonzott. Van egy kis lakásom Párizsban is. Ott csak három-négy hónapot töltök évente, és igazán jól dolgozni abban a légkörben tudok, a szakmai kapcsolataim is kiterjedtebbek Párizsban, mint Amerikában. Azonkívül nagyon sokfelé megfordultam a nagyvilágban, forgatókönyvírói műhelyeket tartok Európa vonzó városain kívül ázsiai országokban, Afrikában. Ahová hívnak, oda megyek. A turizmust nem kedvelem, más kultúrákkal munka közben a legizgalmasabb a találkozás, „fejtágító” hatása van.
filmhu:Az írást, legyen forgatókönyv vagy esszé, a tanítást vagy mások ötleteinek, terveinek „dajkaságát” érzi leginkább a hivatásának?
B.Y.: Nem tudok különbséget tenni. Az írás mindenképpen igazi kalandozás, hisz akár a saját fejemben, akár mások ötleteiben portyázok, valamiféle addig ismeretlen találkozásra adódik alkalom. A folyamat, az alakulás kockázata, kínja?, nyűge?, bizonytalan, de mégis létrejövő kimenetele a játék tétje. A tanítás osztozkodás is. Afféle teszt, próba a gondolatok érvényességének próbája. Szeretek ezekben a közös szülési folyamatokban részt venni. Most éppen Mundruczó Kornéllal dolgozunk együtt Delta című filmterve megvalósításán.
filmhu:Most pedig egy elkészült film kapcsán látogatott haza. A Kőtutaj című Saramago-regényből az Ön kezdeményezésére lett film.
B.Y.: Én írtam a film forgatókönyvét. Hirtelen kihívás volt a számomra. Hosszú és kalandos történet kerekedett belőle, míg a pénzszerzés tekervényes útját végigjártuk, és rendezőt találtunk. Köztudott, hogy a sokszoros koprodukció nem kedvez a filmnek, és a színészválasztástól kezdve a mű világának egységéig túl sok zavaró tényező adódhat. Nem biztos, hogy a személyes értelmezésem érvényesül benne, de a lényeg az, hogy egy nagyszerű regény létező változatát képviseli.
filmhu: 1958 óta több mint egy tucatnyi könyve jelent meg itthon és külföldön. Van-e kedvence, amelyiket a legtöbbre tartja?
B.Y.: Nincs. Mindig az, amelyiken éppen dolgozom. A régiek: történelem. Bár a magyarul is olvasható Profán mitológia még több mint húsz év után is közel áll hozzám.
filmhu:S mit olvashatunk legközelebb Bíró Yvette tollából magyar nyelven?
B.Y.: Most adtam le az angol kéziratát új könyvemnek, amely a film és az idő kapcsolatának kérdéseivel foglalkozik. „Örvénylés és áramlás” a címe. Egy korábbi rövid tanulmányom volt a kiindulópontja (Siessünk lassan – Festina lente). A ritmus mozgóképi játéka áll a könyv középpontjában. Ha minden jól megy, jövőre a Könyvhéten magyarul is olvasható lesz.
filmhu:A 2003-as Magyar Filmszemle legüdítőbb percei közé tartozott, amikor pezsgő szócsatát vívtak Jancsó Miklóssal a Nem tiltott határátlépések könyvbemutatóján. „Yvette néni” és „Miki bácsi” – miként egymást aposztrofálták – fiatalokat megszégyenítő szellemiséggel vitáztak életük lényegéről, a filmről. Mi a titka ennek?
B.Y.: Nem tudom. Semmi. Nincsen titok. Talán az, hogy kíváncsi vagyok.
filmhu:Soha nem fordult meg a fejében, hogy hazatelepüljön?
B.Y.: Nomád életet élek, ha néha fárasztó is, ezt szoktam meg. Letelepedni nem vágyom. Pilinszkytől hallottam Simon Weilt idézni: meggyökerezni a gyökértelenségben. Ez nekem nagyon megfelel. Ugyanakkor a könyveimmel, a munkáimmal, remélem, hogy itthon vagyok. És ha hívnak, vagy valamilyen okom van rá, mint például most, úgyis jövök.
