Amélie-ről valóban minden csodálatosat el lehet mondani. Az illúziók embereinek való, azoknak, akik szívesen erednek egy rejtélyes üzenet nyomába, képesek hosszan mélázni egy őszi levél földet érésén, titokban könnycseppeket ejtenek egy rég meghalt személy rég elhamvadt fájdalmai felett. A rendező nem leplezett szándéka az Amélie-vel álomba ringatni, örömet szerezni. Klasszikus fogások és eredeti ötletek követik az első jócselekedettől megmámorosodott montmartre-i pincérlány boldogságosztó ámokfutását, aki szentimentalista képzelgések közepette, önfeledten követi el támadásait a „nyomorúság szélmalmai” ellen. Szédült iramú városnéző túrára invitálja a vak koldust, világ körüli utazásra küldi a kerti törpét, megzabolázza a dölyfös zöldségest, miközben ő maga üldözőbe veszi a félszeg igazolványkép-gyűjtögető személyében színre lépő Szerelmet, és érzelmes kalandokba keveredik a szellemvasút csontvázával. A képek szerelmet vallanak Párizsnak az oszlopok mögül, a víz felszínéről, vagy a torony tetejéről, a csendes szemlélődés magasából figyelő kamerák óvatosan belopóznak a hamisítatlan francia népség életébe. A narrátor huncut tárgyilagossággal, cinkos humorral ecseteli a különös figurák jellemét. Egy-két vonásból bontja ki az egészet, ami sokszor csak fél, és a gyarlóságok optikájával fényképez „emberközelit”.

Kim Ki-Duk filmjei másképp emberközeliek. Vagy talán inkább lélekközeliek. Egy beteg világ legtitkosabb aberrációinak mellbevágó vetületei. Az öncsonkítás, az állatkínzás, az emberölés és az erőszak hétköznapivá avanzsálnak, az enyhe szodómia alig több megbocsátható túlkapásnál. A sziget a nagy csendek és a soha fel nem szálló ködök mozija. Csak a zene szól és a révész örökmozgó csónakja nyikorog, mint az egyetlen biztos pont. Az elfojtott érzelmek gyilkosságokban és véres önsanyargatásban türemkednek ki a visszafogott egykedvűség álarcából. De az optika már megváltozott, ez egy másik helyzet, amit csak a saját rendszerébe ágyazva lehet megérteni. A kis tragédiák közös sorssá egyesülnek és visszavonhatatlan, fájó gennygóccá bonyolódnak. A szerelem öl, de öl a közöny is.

A Címzett ismeretlen hősei mind vesztett csaták elveszett emberei. Próbálják elhinni végérvényesen feldúlt világuk átmeneti szállásokból és kényszermegoldásokból eszkábált látszatmiliőjét, évekkel a koreai háború után, amerikai katonai bázissal a hátuk mögött. A hagyományos értékek fájdalmasan elferdülnek, a tradíciók felkoncolva függenek a kizsigerelt valóság horizontján, a terepruhás amerikaiak meg csak kúsznak tovább, üldözőbe véve a nemlétező ellenséget. Szeretnénk hinni, hogy mindez csak a szamurájlelkű keleti szellem sajátja, ugyanakkor tudjuk, hogy csak egy kicsit kell odafigyelni, és a mi világunk kegyetlenül felnagyított problémáit látjuk viszont a vezérmotívumok mentén. Csak remélni merjük, hogy a vásznon már megszenvedtek helyettünk, és kis kellemetlenség árán megint megváltódtunk. Kim Ki-Duk mozijára beülni mazochizmus, végignézni olyan, mintha váratlanul jól megvernének, kiengesztelnének, és újra megvernének, felébrednél, és a kínzás mégis folytatódna percenként újabb döbbenettel sokkolva, kijönni róla pedig felér egy hosszú üldözést követő életsóvár sóhajjal: Megmenekültem!