Mrs. Robinsonon nem fog az idő
A Karlovy Vary-i program minden évben színes filmfelhozatallal várja a mozirajongókat: a két versenyszekció – a Kristály Glóbusz és a fiatal alkotókra fókuszáló Proxima – mellett a Cannes, Berlin és Sundance díjnyertes filmjeiből is sokat pótolni lehet, de az idei fesztivál leginkább érzelmes és ünnepi pillanatait mégis a régi klasszikusok okozták. Elvégre nehéz versenyre kelni azzal az érzéssel, amikor az augusztusban a 89. évébe lépő Dustin Hoffman személyesen vezeti fel a Diploma előttöt, amit a szervezők az ő kérésére választottak ki filmográfiájából az életműve előtt tisztelgő vetítésre.
A fesztivál főhadiszállásának számító Hotel Thermal ezerszáz fős nagyterme zsúfolásig megtelt nézőkkel, sokan jegy nélkül is az utolsó percig várakoztak a széksorok mellett, hátha lecsaphatnak egy-egy üresen maradt helyre. A körülöttünk ülő huszonéves cseh diákokkal szóba elegyedve pedig az is kiderült, ők például sosem látták a filmet – egyikük azt is hozzátette, neki a Vejedre ütökből volt ismerős Hoffman neve. Egyeseknek talán furcsának tűnhet, hogyan fordulhat elő hasonló beszélgetés egy A kategóriás nemzetközi filmfesztiválon, de pont ez a lazaság és inkluzivitás teszi vonzóvá sokak számára Karlovy Varyt. A fürdőváros nem csak szakmai előkelőségeket és feketeöves cinefileket lát vendégül, de több ezer ember választja nyaralási úticélnak a fesztivált, akik a hajnalig tartó bulik után már a kora reggeli órákban képesek sorban állni a pénztárak előtt, hogy egy-egy vetítésre jegyhez jussanak.
Dustin Hoffman és a fotósok (fotó: a KVIFF Facebook oldala)
Az álló taps közepette színpadra lépő Hoffman – aki egy nappal korábban a megnyitó ünnepségen életműdíjban is részesült – elmesélte, hogy a filmet rendező Mike Nichols két éven át kereste a tökéletes főszereplőt, mindhiába, és – mint az a későbbi önéletrajzából kiderült – arra készült, hogy feladja a projektet. Hoffman és a filmben Elaine Robinsont alakító Katharine Ross párosa volt a legutolsó, akiket a rendező meghallgatott. Hoffman felvezetőjében külön kiemelte, a film egyik fő témája, hogy a hatvanas évek amerikai fiataljai egy végletekig megosztott országban nőttek fel, ahol a harmincas években, a nagy depresszió idején született szüleiktől nem szeretetet, hanem tárgyakat kaptak. Márpedig a helyzet sok szempontból igencsak hasonló ma is.
A Diploma előtt ennél fogva semmit nem vesztett erejéből, de az Új Hollywood korszak egyik legfontosabb úttörőjének számító film nem csak releváns témája, de játékos, szabad és kísérletező formanyelve, éles humora, legendás zenéi, befejezésének drámai súlya és persze a színészi alakítások révén is méltán vált kitörölhetetlen klasszikussá, amit nem csak Dustin Hoffman társaságában érdemes újranézni.
Harvey Keitel és a „Fehér Ördög”
A jelenlévő hollywoodi legendák száma a következő napokban csak tovább nőtt, hiszen szintén kitüntetésben részesült Harvey Keitel, akinek filmográfiájában – a teljesség igénye nélkül – Ridley Scott, Wes Anderson, Paolo Sorrentino, Theo Angelopoulos, Jane Campion – na meg persze Quentin Tarantino és Martin Scorsese legjobb filmjeit találjuk meg. Utóbbi két rendező pedig szorosan összeköti őt a fesztivál másik veterán díszvendégével, Robert Richardsonnal is, aki az egyetlen élő operatőr, aki háromszor is elnyerte a Legjobb fényképezés Oscar-díját.
Hoffmanhoz hasonlóan Keitel előtt is egy általa választott filmmel tisztelgett a fesztivál: a színész az Aljas utcákat mutatta be a közönségnek, amely nem csak az ő, de Martin Scorsese és Robert De Niro karrierjét is berobbantotta. Felvezetőjében elmondta, hogy az a fiatalember, akit a vásznon látni fogunk - és némiképp hasonlít rá -, ugyanazokon a küzdelmeken ment végig, mint bárki, aki a filmszakmába próbál bekerülni, és felidézte, hogy a forgatás alatt még az ennivalót is maguknak kellett megvenni. Ezután Arisztotelészt idézte a művészet erejével kapcsolatban, amelyet a világban zajló káosz sem tud elnyomni. A közönség legnagyobb örömére ezután Keitel is beült a nézőtérre, ami azért is volt nagy dolog, mert elmondása szerint évtizedek óta nem látta a filmet.
Harvey Keitel (fotó: a KVIFF Facebook oldala)
Keitel másnap életműdíjat adott át Robert Richardsonnak, aki nem csak ebből az apropóból érkezett a fesztiválra, de itt tartották a róla szóló Robert Richardson: The White Devil című cseh dokumentumfilm világpremierjét is, majd egy másfél órás kérdezz-felelek beszélgetésen is részt vett (erről egy későbbi cikkünkben számolunk be részletesebben). A filmet nem csak alanyának munkássága, de különleges keletkezéstörténete miatt is izgatottan vártuk. A rendező, Jana Hojdová a prágai filmfőiskola, a FAMU operatőr szakának végzős hallgatójaként elhatározta, hogy szakdolgozatát Richardson stílusáról és filmjeiről írja. Kutatásához az esélytelenek nyugalmával írt egy emailt az Amerikai Operatőrök Szövetségének, hogy elkérje Richardson elérhetőségét. Legnagyobb megdöbbenésére maga az operatőr írt vissza neki.
Levelezésüket személyes találkozó követte, amely során Hojdovában megfogalmazódott egy Richardson életét felölelő, egész estés dokumentumfilm elkészítésének szándéka. Amikor Richardsont arról kérdezték, miért pont egy cseh egyetemista érdeklődésére mondott igent, azt válaszolta, hogy a legtöbben technikai dolgokról, világításról és plánozásról akarnak vele beszélni, ezzel szemben Hojdová az életről, a művészetről és a moziról akart vele beszélgetni, amit sokkal jobban szeret, mint a száraz szakmázást.
Robert Richardson és a glóbusz (fotó: a KVIFF Facebook oldala)
Mindez az elkészült film minőségén és hangulatán is érződik, az életmű alapos bemutatása mellett ugyanis kendőzetlen őszinteséggel beszélnek Richardson zaklatott családi hátteréről és bonyolult, rá nézve igencsak kényelmetlen magánéleti dolgairól is. Ezalatt nem valamiféle olcsó bulvárra kell gondolni; egy olyan férfi árnyalt portréja rajzolódik ki, aki megszállottan imádja a filmkészítést, és amely megszállottság számos hozzá közel álló ember életében okozott keserűséget és súlyos nehézségeket.
Borbély Alexandra új filmjében a gyász és a drag showk kerülnek közös nevezőre
A fesztivál fődíjáért versengő filmek sorát a cseh Chica Checa című film nyitotta meg, ami teljesen kilóg a javarészt veretes társadalmi drámákra fókuszáló mezőnyből, hiszen egy hagyományos közönségfilmes regiszterben mozgó, harsány vígjátékról van szó, ami csak annyiban különbözik a nálunk is közkedvelt, hasonszőrű komédiáktól, hogy egyik főszereplője történetesen egy Lukas nevű meleg cseh srác, aki Franciaországban él és rendszeresen lép fel drag queenként, amiről odahaza édesanyja, Zdena semmit sem tud.
Amikor Zdena beteg édesanyja állapota romlani kezd, a fiú hazatér Csehországba, hogy elbúcsúzzon a nagymamájától. Csakhogy a betegágyon a nagyi egy igen sajátos utolsó kívánságot fogalmaz meg: szeretné újra élőben látni Helena Vondráčkovát, aki a 60-as, 70-es évek egyik legnagyobb sztárénekesnője volt. Egy ilyen kérést persze meglehetősen nehéz kivitelezni, így Lukas azt találja ki, hogy majd beöltözik ő az énekesnőnek. Csakhogy ezzel le kell lepleznie titkos életét is. Ja, és ami Borbély Alexandrát illeti, ő egy neve alapján (Réka) - bár nem szólal meg magyarul a filmben - szlovákiai magyar üzletasszonyt alakít, aki szeretné megvenni Zdenáék családi házát.
A Chica Checa alkotói, köztük Borbély Alexandra (fotó: KVIFF Press Department)
A Chica Checa alapvetően jószándékú film, aminek helyenként még a humora is működik, azonban az embernek önkéntelenül is olyan érzése támadhat, mintha egy 15-20 évvel ezelőtt elásott időkapszulából került volna elő. Nem csak azért, mert meghökkentőnek és merésznek igyekszik láttatni egy olyan történetet, amiben vannak meleg szereplők, de a kereskedelmi tévés napisorozatokat megidéző képivilág, a főszereplők, különösen a Zdenát alakító Pavla Tomicová harsány és elnagyolt játéka és a következetlen, a drámai fordulatokat klisék és megalapozatlan véletlenekre hagyó forgatókönyv is kellemetlen emlékeket ébreszthet a kétezres évek dicstelen közönségfilmes korszakából.
Ezzel együtt, legyen bármennyire is furcsa, hogy a film a Kristály Glóbuszért verseng, a közönség álló ovációja, valamint a tény, hogy az elkövetkező napokban több Chica Checa Summer feliratú pólót és vászontáskát is kiszúrtunk a fesztiválózók között, jól mutatja, hogy a film igenis mélyen rezonál a cseh közönséggel, így az sem elképzelhetetlen, hogy zajos sikert arat majd a mozis bemutatója után. Ráadásul a vetítés után a fesztiválon dolgozó magyar újságírók szinte egy emberként fogalmazták meg ugyanazt az észrevételt, hogy ez a film tökéletes alapanyag lenne a következő Herendi Gábor-filmhez, amit az is alátámaszt, hogy a legtöbb közönségiskert arató magyar rendező előző két filmje (Szenvedélyes nők, Futni mentem) szintén cseh filmek adaptációi.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Borbély Alexandra Instagram posztja a fesztiválról
Folytatása következik…
Az amerikai film nagyöregjei mellett olyan jelentős sztárokkal is találkozhattunk, mint Jesse Eisenberg, akivel közel két órát tölthettünk együtt egy beszélgetésen vagy Maggie Gyllenhaal, aki legutóbbi, A menyasszony című filmjét hozta el a Karlovy Vary-i közönségnek, de prágai diákéveiről is izgalmas történeteket mesélt a közönségnek.
Beszámolónk folytatásában mesélünk az idei versenyprogram mezőnyének legizgalmasabb darabjairól, köztük egy magyar koprodukcióról is, és a kitekintő szekció olyan gyöngyszemeire is felhívjuk a figyelmet, mint az Érdekvédelmi terület új párdarabja vagy John Wilson dokumentumfilmje a betonról, aminél kevés bizarrabb ötlettel találkozni, megtekintve azonban minden értelmet nyer.
Borítókép: KVIFF Press Department
