A Berlini Filharmonikusok hatalomért és karrierért oroszlánként harcoló zenekarvezetője komolyan felzaklatta a zenésztársadalmat. Az amerikai karmester, Marin Alsop még közleményt is kiadott, hogy tagadja kapcsolatát a produkcióval, hangsúlyozva, mind nőként, mind karmesterként, mind leszbikusként sértőnek találja azt. De kicsoda Lydia Tár és mitől olyan bombasztikus erejű a mindössze harmadik nagyjátékfilmjét jegyző Todd Field róla szóló karakterdrámája?
Elsősorban a címszerepet játszó Blanchett alakítása miatt. A március 12-i Oscar-gálán az is kiderül, jár-e neki a kiváltságos életet élő, fehérbőrű művész megformálásáért egy harmadik Oscar-díj – amennyiben igen, úgy Blanchett az általa eljátszott művészhez hasonlóan maga is a díjakkal elhalmozott legendák világranglistájára kerül – rajta kívül összesen két élő színésznő, Meryl Streep és Frances McDormand birtokol három Oscart a kategóriában. A Tár azonban a díjkiosztó szezontól függetlenül is maradandó darab.
A címbéli név már önmagában is olyan talányosan, zaklatottan cseng, mint amilyen maga a karakter és a film, függetlenül attól, értünk-e magyarul. Blanchettet többek között egy budapesti művész, Virág Emese készítette fel a szerepre, de a filmben nem utal arra semmi, hogy a főszereplő magyar gyökerekkel rendelkezne. Tár világa a legmagasabb szintekről finanszírozott művészeté, a karmester magángéppel utazik és a felső tízezer partijaira jár. A középkorú, egyre zavartabb elméjű, enyhe mizofóniától – vagy, olvasattól függően, skizofrén epizódoktól – szenvedő művész egyszerre van megrémülve az őt egyre erőteljesebben körülzáró külvilágtól, és fenyegeti fondorlatos módokon a körülötte lévőket.
Az idegösszeomlás szélére sodródó asszony egyszerre több nagy konfliktussal szembesül: egy korábbi protezsáltja öngyilkosságot követ el, az ügynek ő maga is gyanúsítottja, a Juilliard mesterkurzusán megaláz egy hallgatót, és vonzódni kezd egy ifjú szólistához, akit a szárnyai alá vesz. Eközben a mindennapi pozícióharcok útvesztőjében navigál. Az eseményeknek szemtanúja, egyben elszenvedője az élettársa és berlini koncertmestere (a csodálatos Nina Hoss), akivel közös gyermeke épp iskolai bántalmazás áldozatává válik.
Tár a legnagyobb természetességgel fenyegeti meg kislányának feltételezett üldözőjét, lép át határokat és használja fel hatalmát mindennemű érdekérvényesítésben. Az, hogy az asszisztensén keresztül próbálkozó anyjára ügyet sem vet, már említésre is alig érdemes. Krónikus fájdalom és rémálmok gyötrik, hangokat hall, egyre érzékenyebb idegrendszere végzetesen kiszolgáltatottá teszi, és végül a bukása szimbólumát jelentő brutális arcra esés látványos következményeit is mindenki előtt kell viselnie. Így eszkalálódik a tankönyvbe illő metoo-botrány, a nőt összeroppantja a cancel culture ereje.
Nina Hoss és Cate Blanchett a Tár című filmben
A rendező, Todd Field a filmipar rejtélyes bujkálója: huszonegy és tizenhat évvel a több Oscarra is jelölt A hálószobában és Apró titkok után jelentkezik harmadik nagyjátékfilmjével, mely messze túlszárnyalja a korábbiakat. Egyrészt maga mögött hagyja nagy jelentőséggel bíró helyszínét, az amerikai kertvárost, hogy aztán a film végén mégis visszatérjen oda, és hősnője torzult személyiségét onnan eredeztesse. Ugyanakkor melodrámáiból fokozatosan tűnik el a bűntény, mégis egyre feszesebbek lesznek: míg A hálószobában megtorlás-története egy jól felépített gyilkosság köré épült, az Apró titkok játékossága részben a kicsinyes, banális bűnök elkövetéséből fakadt. A Tár egyértelműen háttérbe tolja a bűncselekményeket, eliminálva annak jelentőségét, hogy azok valóban megtörténtek-e, így teljes egészében a főhős ámokfutására koncentrálhat, megidézve olyan nagyszerű elődöket is, mint Aronofsky Fekete hattyúja és a digitális megfigyelés motívumának révén Haneke Rejtélye.
Field ezúttal is hagyja a szereplőket körülvevő tárgyi környezetet magáért beszélni. Ahogyan korábbi filmjeinek konfliktusai és hőseinek belső feszültsége az őket körülvevő kisváros mozdulatlanságából, kicsinyességéből és tehetetlenségéből eredt, úgy Tár karakterét is részben az őt körülvevő tárgyakból és helyszínekből értjük meg. Látjuk, hogy honnan jött – kellemes európai művészlakás, amit később csak stúdióként használ – és hova jutott: élettársával olyan luxus otthonban él, ami dizájn tekintetében kortárs magasművészet, hatásában pedig inkább rideg betonbunker, mint meleg családi fészek. Tár e két helyszínre vonul vissza a kimerítő próbák és szereplések, interkontinentális repülőutak után.
.jpeg)
Noémie Merlant a Tár című filmben
Elidegenítő hatása révén ez a hanyatlástörténet szorosan kapcsolódik Field előző munkáihoz. A korábbi filmekben elvétve ugyan, de találhattunk azonosulásra érdemes, együttérzést keltő karaktert, ám a rendező mindig is jelentős érzelmi távolságba helyezte szereplőit. Kis időre felmerülhet itt is a nézőben az igény, hogy a Tár személyi asszisztenseként megismert, mint később kiderül, ennél jóval kvalitásosabb Francescával (Noémie Merlant) érezzen együtt. Field azonban mindent megtesz azért, hogy összezavarja a nézőt, és arra kényszerítse, empátia helyett más viszonyt alakítson ki hőseivel, mely jól összecseng az egyik legerősebb feszültségkeltő elemével, a Tárt és környezetét LIVE-ozó mobiltelefonnal, és a mögötte álló rejtélyes alakkal. A néző csak lassan ébred rá, hogy ki tartja a kezében a telefont, de talányos a Tár szereplését figyelő, csak hátulról mutatott figura is.
A film nagyszerűen talál el különböző határzónákat, így valós események és fikció metszetét, többek közt a nyitójelenettel, melyben Tár egy fiktív New Yorker-fesztivál színpadán, az önmagát alakító Adam Gopnikkal diskurál karrierről, elődökről, művészetről. A filmben több dialógus is szokatlanul hosszan, az átlagos néző számára emészthetetlen intellektuális mélységben szól ezekről a témákról, ahogyan a fent említett jelenet is inkább hasonlít egy dokumentált színpadi beszélgetésre, mint egy játékfilm expozíciós jelenetére. A szereplők kitalált alakok, a valósággal való egyezésük lehetősége azonban folyamatosan felvetődik. A történet összes témája szándékosan kibontatlan marad, mintha a zenekari folyosó fojtott sustorgásából értesülnénk csak róla, így soha nem bizonyosodhatunk meg arról, jól hallottuk-e.
Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy Field színésznői kevéssé emlékezetes filmjeiben is nagyot alakítanak, a minden erényével együtt is bőven feledhető Apró titkok egyetlen mélyen bevésődő alakja a melankóliában elmerülő, piros fürdőruhás Kate Winslet volt, A hálószobában szintén Marisa Tomei és Sissy Spacek miatt emlékezetes. Hogy Blanchett nagyot fog játszani a mostani moziban, kiszámítható volt, hiszen egész pályája a hasonlóan neurotikus, bajba jutott, deviáns, esetleg nárcisztikus karakterekkel van kikövezve az Egy botrány részleteitől a Carolon át a Blue Jasmine-ig. Blanchett fontosabb szerepeinek sora arra is emlékeztet, hogy a 2015-ös Carol, de különösen a tíz évvel korábbi Egy botrány részletei idején még kevés mainstream filmnek volt központi témája homoszexuális kapcsolat, karakter. Ma már az általa megformált hősnő konfliktusai egyáltalán nem meleg voltából adódnak.
Lydia bukását végsőn soron nem az okozza, hogy az őt ért vádak bebizonyosodnak, hanem az, hogy összeomlik a súlyuk alatt. Eljátszható lett volna ez az összeomlás látványosabb gesztusok nélkül, visszafogottabban is, elmondható lett volna a történet még több rejtéllyel és kibontatlan konfliktussal. Field rendezőként és íróként éppen azokon a pontokon hibázik, ahol túl sokat árul el, például, amikor a nő őrjöngve taszítja le a pódiumról riválisát, vagy sebzett arccal áll kollégái elé. A túlkapásokat Blanchett mégis képes ellensúlyozni. Feszes, megfontolt alakítása teszi lehetővé, hogy a film összes témája jól érzékelhető, a zaklatásoktól az idegrendszer meggyengülésén át a sztárt körülvevő szolgahad kínkeserves munkájáig. Tár lenyűgöző, lebilincselő figura, pedig semmilyen azonosulást nem ébreszt.
