A brit filmes hagyomány és Hollywood között balanszírozó szigetországi filmipar látott már jobb napokat is. A nemzeti jelleg kidomborítása mellett az angol rendezők egymás után adják be a derekukat és mártogatják történeteiket az amerikai film klisé- és giccstengerébe. Ez a kétirányú megfelelni akarás eredményezhet olyan hibrideket, mint az első négy alkotás egyetlen gyengébb darabja, a Miranda. A tipikus angol férfi hőstípus kedves humorú narrációival induló és a két nézőpont ügyes váltogatásával thrillert sejtető kezdés egy elképesztően bugyuta szerelmi történetbe fut, ahol minden darabjaira hullik, hiába a három remek színész (Christina Ricci, John Simm és Kyle MacLachlan) minden erőfeszítése és a modern Anglia autentikus ábrázolása (mind a külső-, mind a belső helyszínek tekintetében).

Meztelen porszívózás a Paradicsomban. Ez Danny Boyle egyik minimál-költségvetésű, videóra forgatott tv-filmjének a címe (a másik Trampli címen szintén látható), mely a rendező saját bevallása szerint is A Part című szuperprodukció-„szörnyeteg” ellenpontja, ahol éppen a kis pénz és a videó adja a korlátlan szabadságot. A Trainspottinggal világhírűvé vált rendező most végre minden kísérletező kedvét kiélhette, a képi világ a videotechnika fotogenitását emeli ki (ha ezidág nem létezett volna ilyesmi, hát most megteremtetett) és így a celluloidtól független esztétikai kategóriát teremt a bizarr rejtett-kamerás beállításokkal és a vágási technikával, mely az eszeveszett sebességű történetet néha lefékezi, majd tovább lódítja – ne feledjük, hogy tévéfilmről van szó, bele kell férni a műsoridőbe. Maga a történet a porszívóügynökök kíméletlen, de leáldozóban lévő világában játszódik, valódi angol groteszk, minden előnyével és hátrányával.

A friss aranymedvés Michael Winterbottom eggyel korábbi, Cannes-ban szereplő filmje is bekerült a válogatásba, a Non-stop partiarcok. Ez a film legalább annyira formabontó, mint Danny Boyle-é, a 70-es években játszódó dokumentarista játékfilm, jelen időben reflektál saját magára, a főszereplő tévériporter foglalkozását kihasználva. A film az angol rockzene történetén pásztáz végig a 70-es évek elejétől az éppen beköszöntő party korszakig, az egymásra épülő rétegek által létrehozott disznarrációs szerkezet – bár jócskán elmarad tőle – végső soron az Álombrigádhoz hasonlít. A filmet Winterbottom többször újravágta, a lerövidített verzió azonban még mindig túl sok, az utolsó fél órára a film lendületét veszti, ennek ellenére izgalmas alkotás, sok zenével és néhol személyes, néhol egyetemes zenetörténeti pillanatokkal.

Kenny Glenaan filmje, a Gáztámadás, a BBC társadalmi problémákat feszegető filmjeiben használt dukomentarista stílust (ki)használva mér elemi erejű csapást a nézőre. A Ken Loach által fémjelzett szabadon áramló dokumentarzimushoz képest egy árnyalattal stilizáltabb beállítások, a steril hangmérnöki munka és az amatőr szereplők profi mozgatása a valóság tökéletes illúzióját produkálja egy rasszista gáztámadásról szóló filmben. Az iraki gáztámadások elől, neonáci gáztámadásokba menekülő hős története szimbolikus szinten is értelmezhető, tele áthallásokkal és apró utalásokkal, legyen szó a brit médiában használt merev nyelvi panelekről, vagy a kulcsszó alapján megtalált weblapok között, az Internetes keresőprogramok által felállított fontossági sorrendről. Akárcsak a …partiarcok, a Gáztámadás is több filmes rétegből áll (home-videó felvételek, ipari-kamerák, tévés hírműsorok stb.), ám éppen ellentétes céllal, mint a Winterbottom-film esetében: míg ott a narratív történet szétverése a cél, itt éppen a kontinuitás, a több szálon és szinten zajló események egyetlen történetbe varrása.

Az utóbbi három filmet még vetítik a Toldiban, Danny Boyle és Winterbottom alkotását még kétszer is, de a jegyek gyorsan fogynak, úgyhogy jó lesz sietni. Szerda este 22.30-kor egy, a hivatalos programban nem szereplő bónuszfilm lesz látható, egy igazi meglepetésfilm.