Grace Prudelt nem kímélik a csapások, nemcsak születése körülményei, hanem szociális háttere is halmozottan hátrányos, ráadásul az iskolában állandó atrocitások érik. A klasszikusan introvertált, különc kislány élete mégis csupa ötlet és játék: ikertestvérével, Gilberttel még a legszorongatóbb helyzet is kaland, kísérletezés, ketten együtt minden lehetséges. Éppen ezért óriási törés az életében, amikor a körülmények elszakítják őket egymástól, és nem lesz lehetőségük többé találkozni, eleinte anyagi okok , azután pedig egyre inkább Grace alattomosan növekvő szorongása és kényszerességei miatt. A kilátástalan fiatal felnőttkort egyedül az extravagáns idős hölgy, Pinky dobja fel, mert hihetetlen élettapasztalatai és veszteségei ellenére csupaszív, bolondos asszony maradt, társaságával ideig-óráig képes kizökkenteni Grace-t az agóniából. De legyen bármilyen inspiráló egy barát, mindenki a saját sorsának kovácsa, így Grace-nek is egyedül kell megjárnia a földi poklot, a teljes reménytelenséget, hogy végül összetörje a traumatikus emlékekből kövült csigaházat és kimásszon a valóságba.
A stop motion technika sajátja, hogy a legtöbb dolgot, amit a képen látunk, fizikailag is elkészítenek, minden karaktert úgy terveznek és alkotnak meg, mint egy bábot. Adam Elliot nemcsak a forgatókönyírója és a rendezője, hanem a látványtervezője is az alkotásnak, és nyilatkozataiban büszkén kiemeli, hogy a film létrehozása teljesen manuálisan zajlott, azaz nem használtak az előkészítés során 3D nyomtatást, minden figura, berendezés, kellék, a film világának minden darabkája kézzel készült, és az utómunkában sem könnyítették meg a saját dolgukat: a film nem tartalmaz CGI-t , amit látunk, az papír, gyurma, drót, mágnes és festék lenyűgöző kombinációja. Mindehhez különösen izgalmas adalék, hogy Elliot fiatal kora óta pszichés kézremegéssel küzd , amely eleinte nehézséget jelenett számára az alkotásban, de idővel ráébredt, hogy ezt a sajátos diszfunkciót beépítheti a figurák megjelenésébe. A személyesség, igényesség és odafigyelés pedig abszolút meglátszik a karaktereken: tökéletlenségük teszi őket egyedivé, torzak, mégis kedvesek, hibáiakkal együtt méginkább szerethetőek.
A rendező a korábbi munkáiban is foglalkozott a fura alakok, szindrómában szenvdők, magányosak, elesettek vagy kirekesztettek élettörténeteivel. Oscar-díjjal kitüntetett rövidfilmje, a Harvie Krumpet olyan főszereplőt helyez a középpontba, aki a való életben soha nem kerülne oda, maximum akkor, ha belecsap a villám és ettől mágnesessé válik a teste. Elliot toposzt alkot a magányos emberek kalandjaiból, olyan antihőstörténeteket mesél el, amelyekből egy-egy epizód talán nem ütné meg az empátia ingerküszöbét, de egy egész élet gyors bemutatásának részeként a derült égből lecsapó változások vagy a változatlanul eltelt évek kiszámíthatatlan egymásutánja szívfacsaró tragédiává sűrűsödik össze. A néző csak kapkodja a fejét, hogy ennyi baj érheti a szereplőket, akik fel sem foghatják a boldogság pillanatait, máris évek óta ugyanazokat a köröket róják, mígnem a berögzült rossz szokások és a melankólia ellen sajnos a megsemmisülés tűnik a legjobb ötletnek.
A nyomorúság túlzásba vitt ábrázolása nem véletlen, hanem a rendező legfontosabb megoldási javaslata, a humor. Elliot tökéletes arányérzékkel használja a komikumot a fájdalomtól és szenvedéstől darabokban heverő életek összeforrasztásához: a karakterek öniróniával vallják meg gyengeségeiket, múltjukat és jelenüket, legyen szó a demencia ellen sztepptánccal való küzdelemről, vagy amikor halála előtt a ráncos Pinky azt mondja magáról, hogy úgy néz ki, mint egy here. A teljesen jelentéktelennek tűnő kis szokásokat és jellemvonásokat, például, hogy Grace szereti a csigás tárgyakat, Pinky pedig titokban füves sütit osztogat a haldoklóknak, átmenet és hangsúlyváltás nélkül hozza össze olyan húsbavágó társadalmi, egészségügyi és pszichés problémákkal, mint a kényszeres gyűjtögetés vagy az időskori depresszió. Emiatt sírva nevetünk és nevetve sírunk a karakterekkel együtt, olyannyira megható az emberi sorsok ilyen pontos, érzékeny és empatizáló bemutatása.
Elliot számtalan aprósággal és referenciával gazdagítja a történet világát. Grace és Gilbert kezében láthatjuk a világirodalom nagy klasszikusait, mindig a fordulatoknak éppen megfelelőt, Anna Frank naplóját vagy a Rozsban a fogót. Pinky emlékein keresztül megjelenik a nagyvilág és közélet figurái, mint Fidel Castro vagy John Denver, és ide sorolhatjuk Nick Cave cameóját is, aki egy vágyakozó, csókokat dobáló idétlen postást szinkronizál. A számtalan apróság pedig szó szerint értendő: Grace mániás gyűjtögetése az egyik leghangsúlyosabban tematizált hibás megküzdési stratégia a filmben, és ehhez több, mint ötezer csigás tárgyat hoztak létre az alkotók. A finom utalásokat a rendező önreflexiója koronázza meg: Grace szintén stop motion animátor szeretne lenni, így film-a-filmben láthatjuk is a stop motion munkafolyamatát és a belőle készült animációt.
Az Egy csiga emlékiratai összesen nyolc évig készült, harminckét héten át forgatták - egy átlagos nagyjátékfilmhez képest mondhatni csigalassan, a végeredmény azonban magáért beszél csodálatos összefüggéseivel. A stop motiont magyarul a mozgás megállításaként fordíthatjuk, a film pedig éppen arról szól, hogy a traumák megállíthatják az életünket, befagyunk a múltba, képtelenek leszünk a továbblépésre. Adam Elliot története szerint azonban ha lassan is, de idővel lehetséges az önreflexió; őszinteséggel és megértéssel újra mozgásba hozhatjuk magunkat, visszatérhetünk a jelenbe és elindulhatunk a bennünk rejlő lehetőségek felé. Mint a csigák, lassan, de mindig csak előre.
Az Egy csiga emlékiratait a 22. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon láttuk. A magyar mozikba 2025. január 9-én érkezik a Budapest Film forgalmazásában.
