Bár a film hivatalosan Lakner műve alapján készült, története olyannyira elcsépelt (és átírt), hogy valójában szükségtelen irodalmi alapra hivatkozni. Gondoljunk csak vissza eddigi filmes élményeinkre: hányszor láttunk gonosz mostoháik által elnyomott gyerekeket, vagy ennek a felállásának cifra verzióját? Csak a Disney-stúdió tele van ilyen történetekkel (Hófehérke és a hét törpe, Hamupipőke, Csipkerózsika, A kis hableány, Arany haj és a nagy gubanc), és ők is többnyire sötét Grimm-meséket alakítottak vidám végű, énekes-táncos mozgóképekké.
Az El a kezekkel a Papámtól! tehát a gonosz mostoha és egy kislány kapcsolatára épít: a jogász apuka (Bokor Barna) elvesztette szeretett feleségét, helyébe a férfi kimért könyvelője (Pálmai Anna) lépne, akiről kiderül, hogy pénzsóvár és a kislányt (Marczinka Bori) intézetbe akarja adni, miután megszerezte az apát és annak vagyonát. Azt még sikerül elintéznie, hogy nyári táborba küldjék a kislányt, ám ott a kedves és mosolygós nevelőnő (Csobot Adél) elbűvöli a szürkeségben rekedt apukát. És valahogy még egy föld alatti, magányában megkeseredett, félsüket és szőrös alak (Járai Máté) is a képbe kerül.
Az alkotók úgy döntöttek, hogy ezt az akár valószerűen is ábrázolható történetet elviszik a szivárvány túloldalára, a Varázshegyen innen és Csodaországon túl. Csakhogy annyira elszámították magukat, hogy a film inkább önmaga paródiája lett, olyan émelyítő színekkel, amitől Tim Burtonnek és Wes Andersonnak is kiégne a szeme, hát még Dorothy-nak és Totónak. A trailerből már sejthető volt az Alice Csodaországban irány, és a mindenes-bolondos Frici (Nagypál Gábor) figurájába nehéz is mást látni a rengeteg színes cilinder után, mint a Kalapost, de az alkotók nem nyúltak elég mélyre a VFX bugyrában, és inkább jelzésértékű maradt minden. A színpadiasan absztrakt, colour blocked ruhák, a tábori kastély parkjában felállított gumicukor-színű sátrak, a Charlie és a csokigyárból merített hajstílus és az olykor indokolatlanul felcsendülő, középszerű dalok nem állnak össze egy egésszé, nem láttatnak egy erős alkotói víziót. A musical-betétek ráadásul nem szerves részei a történetnek, mint ahogy az elvárható lenne, hanem céltalan módon bukkannak fel, majd tűnnek el a színes kavalkádban.
És pont ez hiányzott az El a kezekkel a Papámtól!-ból: az elcsépelt történetből lehetett volna egy közepes ifjúsági filmet is készíteni, vagy újraértelmezni (mint ahogy a Demóna tette a Csipkerózsikával), de helyette az alkotók inkább bátrabbat gondoltak. Ez a lépés elismerésre méltó, csak sajnos két szék közt a pad alá estek. A film tele van pakolva remek kortárs színészekkel, egy énekes sztárral és aranyos gyerekekkel, zenékkel és szép környezettel, amik zavarba ejtő katyvasszá állnak össze.
Marczinka Bori (középen) (fotó: Bara Szilvia)
Pálmai Anna kimért, gonosz mostohaként néhányszor megvillantja az ördögi tehetségét és valóban nagyon izgalmas karakter tud lenni, amikor a rendező hagyja neki. Az özvegy apát játszó Bokor Barnának nem kell sokat alakítania, gyakorlatilag az egész film alatt egy érzelmeit visszafojtó, bánatos férfi, akire aztán a film végén rátalál a szerelem. A kislányát játszó Marczinka Borin nem érződik, hogy felengedett volna a forgatás alatt, bár egyik gyerekszereplőnek sem sikerült igazán átütően megformálnia a karakterét. Egész meglepő, hogy éppen Csobot Adél a legautentikusabb figura, aki az életben (legalábbis a képernyőn és a közösségi médiában) folyamatosan mosolyog, árad belőle a báj és a kedvesség, úgyhogy az ábrándozó nevelőnő szerepét tényleg neki találták ki, és szemkápráztató volt nézni a naivan derűs játékát. Ez az első filmszerepe, mi pedig egyből beleszerettünk a vásznon, viszont Bokor Barnával semmilyen kémia nincs köztük, noha szerepük szerint szerelem első látásra az övék.
Mellékszerepekben volt látható a bolondos szakácsot alakító Elek Ferenc, a szabados erkölcsű nevelőnőt játszó Gubás Gabi, a lanyhán félelmetes Járai Máté, Nagypál Gábor, Pindroch Csaba és Zsurzs Kati pedig aranyos kiegészítői voltak a történetnek. De érdemelnek ilyen keveset?
Ha valakit elkápráztatott a főszereplő otthona, annak megsúgjuk, hogy a nemrég pazarul felújított Dozzi-villát használták hozzá, bár a belsők nyilvánvalóan nem ebben az épületben lettek felvéve. A csodaszép villát Ó-Mátyásföldön, a Koronafürt utcában lehet megnézni, nem mellesleg a Kertvárosi Időutazó vezetésével felfedezhetjük a XVI. kerület rejtett szépségeit, építészeti érdekességeit és izgalmas múltját is. Legalább annyit kapunk ettől a filmtől, hogy hatására bepillantást nyerhetünk Budapest egy rejtett szépségekkel teli részébe.
