Csúcspontok

Hétfő este vetítették az ausztrál Edward John Ooh La La című ötpercesét. A sokatmondó cím hasonlóan tartalmas belső értékeket takar, nem okoz csalódást: egy férfi kozmetikai szalonba látogat, majd az ott látott kínzásoktól meglódul a fantáziája, hamar kideríti, hogy bizonyos fájdalmakat („bizonyos” testtájakon) saját neme kevésbé képes elviselni. Igaz, ezt eddig is tudtuk, de a ritmusra vágott szellemes képek azért megélnek a vásznon.

Edward John a délutáni vetítések között adott interjút a filmhunak. A jókedélyű fiatal rendező filmjéről és országa filmgyártási körülményeiről beszélt. Kiderült, hogy az Oh La La a toplistákat is sikeresen ostromolja Ausztráliában, mivel a cím valójában egy kísérleti zenét takar. Alkotásai esetében ugyanis – eddig három rövidfilmet készített – előbb a zene készül el, csak aztán jön a film. „Kimondottan internacionális műnek szántam” – mesélte John az Oh La La-ról –„azt azonban soha nem akartam, hogy vígjátéknak tűnjön, annak ellenére, hogy a nézők közül sokan nevettek”. A rendezőnek a közönséggel kapcsolatban még akadt kifogásolnivalója: kevesen vannak.

Nála sokkal kevésbé hajt fejet a nőknek Sietske Tjallingi Hollandiából. A Miss Teaserama  kereken húsz perce azonban hosszúnak bizonyul a tabutörő poénoknak. A film párperces epizódokból áll, a főszerepben a nő és a nemi szervek. Nagy mulatozásra adott például okot a boxoló nő és az életnagyságú pénisz meccse a ringben – a nő természetesen teljes kudarcot vall - vagy amikor a pénisz a vetített háttér-felhőkarcolók között üldözi már-már elviselhetetlenül hosszan a hősnőt. A díszletek-jelmezek triviálisak, ami nem is lenne baj, csak a szellemesség lankad el, így egy idő után elunjuk a fel-alá futkározó mókás figurákat.

Érdekes, hogy interjúalanyunk épp ezt a filmet emelte ki az aznap esti szekcióból: tetszett neki a színvilága, mondta – és a képi ötletek, amelyek a hétköznapi szituációkat helyezték más megvilágításba. Edward John elmesélte, hogy második filmje, egy Amerika-ellenes vígjáték pár éve szomorú sorsra jutott, sehol sem mutatták be, mivel szerinte túlságosan kritikus lett.

Hogy a Föld másik félgömbjén milyen amatőr filmesnek lenni? John esetére alapozva: fényes. Munkája nem a filmgyártáshoz köti, mellette vidáman filmezget. Szerinte rövidfilmet bárki készíthet, hiszen – ellentétben a nagyjátékfilmmel-  ehhez nincs szükség profi technikára és nyersanyagra, ebből következően minőségre: a rövid forma esetében a koncepció a lényeg. Emellett tévéreklámokat is készít, filmjeinek rendezője, de egyben producere is volt – bár az Oh La La-hoz támogatót is talált. A rendező kedvence a Mediawave szignálja, a blokkokat megnyitó zenés kisfilm „zseniális”.

A legprofibb mestermunka a német Justin Leonard Stauber 28 perces filmje, a Did you ever?. Mintha egy véresen komolyan vett autó- vagy cigarettareklámot látnánk: nő hajt végig a sivatagban a tűző napon. Benzinkútnál áll meg, a mosdóban izmos férfitest csillan. Az illető rögvest pattan is hősnőnk kabriójába, hogy együtt élvezzék a homokszínű road movie valamennyi izgalmát. Vagy inkább meglepetését. Amiből nem egy van: lánc és pisztoly kerül elő, ám nem a megszokott drámai körülmények között, majd elérünk a sivatagig, ahol naná, hogy lekerül a ruha a forróságban (valószínűleg ez az egyetlen jelenet egyébként, ami miatt az erotikus filmek közé sorolták a Did you evert?-t, pedig korántsem az, inkább szatirikus road movie).

A második napi bontásban az éjszakai extra menüből mindössze egy film ostromolt magaslatokat. Nora Szilagyi és Kara Westerman Pastry girls (Péklányok) című alkotása egy zenés, vizuális etűd, öt szexi péklány konyhai sürgölődését mutatja be költői képekben. Egy kis cukor, egy kis liszt, gyúrd meg a fenekeddel, a melleddel, s máris kész a hatalmas fallikus torta. Semmi túlzás, jó volt nézni. Izgalommal vártuk Bogdana Pascal Ende című művét is, amely zenés válogatás a hatvanas évek német erotikus filmjeiből. A hatás azonban elmaradt, ezeket a mindenki által ismert gyönyörű képeket (szerintem ez volt az erotikus film egyik filmtörténeti csúcspontja) egyszerűen nem szabad metálzenére összevágni. Érdekes kísérletnek tűnt Julika Rudelius The Highest Point című munkája is. Ebben anti-beszélő fejeket látunk, különböző korú és testméretű nőket fej nélkül, ruhában, akik elmesélik, mozdulataikkal mutatják meg, hogy jutnak el arra a bizonyos mennyei magaslatra. Pont ezek a mozdulatok teszik érdekessé a filmet, ettől lesz – a szereplőtől függően – nagyon őszinte egy-egy pillanatra.

A szekció többi filmje szélsőséges mértékben ingadozott a vicc és komikum, valamint a totális értelmetlenség között. Előbbire példa a horvát In flagranti (Mladen Kovacic, Dubravka Orlovic), amely egy percben mesél el egy történetet: a gazda fejné tehenét az istállóban, de a tehén talán túl érzékeny - tény, hogy farkával csapkodja gazdája arcát, aki emiatt nem tud fejni. Fogja hát a sámlit, a tehén mögé áll, s felköti a farkát a plafonra (mi persze közben másra gondolunk, a teremben halk „jaj, ne” mondatok), de hát a gazda bő gatyája lecsúszik, éppen akkor, amikor a feleség belép. A fesztiválon is résztvevő amerikai Cassio Tolpolar Venusa szintén költői képekben kívánja bemutatni egy orgia eseményeit, csak a húsz perc a képeken teljes mértékben üres marad.

Az értelmetlenségre volt példa Signe Baumane Five Fucking Fables című, egyébként remekül kidolgozott animációja, ami öt „pokoli” történetben mutatja be az „erotikát”. Egy ezek közül: a férfi igenlő hümmögése a nő csábos tekintetére, majd a nő feje lehull egy semmiből felálló vérpadon, a fej pedig egyenest rácuppan a férfi hímtagjára. Miért is?

Örvendetes tény, hogy a Mediawave külön figyelmet szentel az erotikának. A látott filmek elsősorban a tabukat, gátlásokat gázolják le, ám a filmes erotika-ábrázolást nem újítják meg igazán. A képek esztétikusak, sőt, sokszor esztétizálóak is – azonban sem nem vérlázítóak, sem nem zavarba ejtőek, sem nem merészek. Leginkább akkor eredetiek, amikor távolságot tartanak az anyagtól: ha humorral itatják át. A fesztivál erotikus filmjei ahelyett, hogy fokoznák a téma feszültségét, inkább virtuózan feloldják.