A javarészt oroszul beszélő film Rosa Liksom azonos című, itthon is megjelent regénye alapján készült. Főszereplője Laura, aki Finnországból érkezett Moszkvába nyelvet tanulni, beleszeretett a nagyvilági életet élő, értelmiségi Irinába, és mindenbe, ami Irinát kicsit is érdekli. Laura végül kénytelen egyedül elindulni az ezerötszáz kilométerre fekvő Murmanszkba, miután barátnője nem tud - és úgy tűnik, nem is nagyon akar - részt venni az utazáson. Pelevin mondata elkezdi lassan beteljesíteni önmagát, mintha valami jóslat lenne: Laura még abban a hitben indul útnak, hogy a petroglifák ígérete hajtja, ez azonban lassan az édes moszkvai emlékektől és a viszonzatlan szerelem reménytelenségéből való menekülésbe fordul.
És lehet nagyon utálni az elcsépelt, klisés mondatokat, de végül mindig ők nyernek; nem a cél, hanem az odavezető út a fontos. Hiába vagyunk nagyon távol Új Hollywood Amerikájától és a hosszú, poros utaktól valahol Arizonában, a road movie műfajának alapjául szolgáló tételmondat itt is fokozatosan beigazolódni látszik. Laura minden megtett kilométerrel távolabb sodródik Moszkvában hagyott életétől, viszont egyre közelebb kerül, önmaga őszinte megismeréséhez és a kezdetben kimondottan ellenszenves Ljohához, a 6-os kabin másik lakójához, aki a lány szöges ellentéte.
Külső és belső utazásra invitál minket Kuosmanen Laurán keresztül, akivel egyáltalán nem nehéz azonosulni. Ebben persze rengeteget segít Seidi Haarla átütő játéka, aki első nagyfilmes szerepében árnyalt, sokoldalú színészi munkát nyújt. A lányt a film elején saját maga karikatúrájaként egy kicsit minden bölcsész egyetemista a magáénak érezheti, amikor megkérdezik őt, olvasta-e a korábban említett Pelevin regényt, mire közli, még nem volt ideje, de természetesen ismeri, és már fent van a (nem létező) listáján.
Kuosmanen már akkor megérteti velünk Laura magányát, amikor még nincs is egyedül; egy orosz városban, egy orosz lakásban, orosz írókról beszélő orosz értelmiségiek között. Olyan apró, életszagú dialógokkal rúg bele szerencsétlen Laurába, mint amikor a lány említi Anna Ahmatova orosz költőnő nevét, és kijavítják, hogy azt nem úgy kell kiejteni. Ezzel nemcsak az értelmiségi bulik néha rettentően fojtogató légkörét ragadja meg (mert ugyan már, mindannyian rosszul mondjuk, hogy Van Gogh), hanem Laura levetkőzhetetlen nem-ide-tartozását is, hiszen hiába beszél folyékonyan oroszul, hiába merül el az orosz kultúrában, továbbra is finn marad. Kuosmanen tehát két oldalról izzasztja főszereplőjét, és persze minket is; mert így vagy úgy, de mindannyian éreztük már magunkat reménytelenül egyedül egy emberektől hemzsegő szobában.
A 6-os kupé bal oldali ágyán utazik Ljoha, aki gyönyörűen ellenpontozza ezt a valahová tartozni akaró, végtelenül magányos lányt. Talán a legszemléletesebb ellentét közöttük utazásuk célja; bár mindketten Murmanszkba tartanak, Laura tízezer éves petroglifái hülye kőbe vésett rajzokká töpörödnek Ljoha mellett, aki azért megy oda, hogy egy bányában húzza az igát.
.jpg)
Ljoha mindeközben egy szintén sztereotipikus orosz fazon, aki folyamatosan iszik, csámcsogva harapja a kolbászt, megállás nélkül az arcodba fújja a füstöt, és akivel nem akarsz egy fülkében utazni, mert félsz, hogy megkésel. Yuriy Borisov szuper alakításának köszönhető az az izgalmas ellentmondás, hogy az imént leírt alakban a legelső pillanattól fogva van valami szimpatikus, később pedig kifejezetten szeretetre méltóvá válik, szinte fellélegzést jelent a társasága a képmutató értelmiségi közeg után, ahová Laura sehogy sem tudott beilleszkedni. Ljoha, amellett, hogy ma jött velem szembe a Blahán, borzasztóan szórakoztató, mélyen kedves és törődő jellem, és van valami értelme is a hülyeségeknek, amit mond.
Felszabadító, amikor az ember levetkőzi saját álcáját, és ennek a szabadságnak az ígéretét kapja a néző, ahogy Laura távolodik Moszkvától. A vonat senkiföldje, olyan átmeneti, pillanatnyi tér, ahol az embernek nem kell semmilyennek sem lennie, így Laura és Ljoha legőszintébb énjüket ismerhetik meg egymásban. Az viszont, hogy kettejük között szerelmet kellene-e éreznünk, nem egészen tiszta; akárhogyan is, a szerelem, akarva-akaratlan, elmarad.
A Laura és Ljoha közötti viszony egészen különleges anyagból van gyúrva, amiben furcsán idegenként hat a testiség, ellentétben az önfeledt hógolyózással, birkózással és egymás lerajzolásával uzsonnázás közben. Mindez remekül működik, és míg Olli Mäki esetében fokozatosan egyértelművé válik, hogy egy karriert és minden mást felülíró, egész életre szóló románc zajlik a szemünk előtt, itt a kérdés nyitva marad, hogy testvéri viszony vagy őszinte ovis szerelem kibontakozását, esetleg két felnőtt ember romantikus egymásra találását látjuk.
Jani-Petteri Passi már az Olli Mäkinál is Kuosmanen oldalán operatőrködött. A szinte végig mozgásban lévő kép ügyesen érzékelteti a vonat zötykölödését, a nézőt is beülteti a kupéba, máskor pedig Laura VHS-kameráján keresztül látjuk a maga mögött hagyott Moszkvát. Az életszagú képeken a háttér is érzékletesen kirajzolódik, a rubikkockát darabjaira szedő és úgy összerakó utasok színesítik a filmet, az állomáson kucsmás nénik állnak befőttesüvegekben ázó savanyú uborkával és olyan nagy, négyzetrácsos bevásárlószatyorral, ami a nagymamámnak is van.
A mozgékony felvételeken túl ezek a nosztalgikus pillanatképek, a vonat mellett elszaladó kelet-európai házak teszik furcsán ismerőssé, szinte meghitten meleggé az egyébként egyértelműen jéghideg orosz vonatutat. Azt persze nem tudhatom, hogy mit érez meg ebből valaki Nyugat-Európában, valaki, aki életében nem kóstolt kovászos uborkát, de a magyar néző számára egészen biztosan nyújt egy egyszerre otthonos és önironikus hangulatot, ami kifejezetten szórakoztató élménnyé teszi a filmet.
A 6-os kupé elsősorban két magányos embernek A-ból B-be jutását meséli el, ahol a legnagyobb hangsúly azon van, mi történik A és B között, így a film is kétségkívül ezen a szakaszon a legerősebb. Érdekes ez egyébként, mert a forgatókönyvek nagy része éppen itt küzd a legtöbbet önmagával, de szép allegóriája ez megint csak a road movie-nak, ahol a megérkezés már csak az út sokszor kellemetlen velejárója.
Az utazás számos meglepetéssel szolgál, a vonatmegállók néha új ismeretségeket hoznak, viszont a murmanszki megérkezés után a film némi tempót veszít, vagy inkább a vonaton könnyen viselt, sőt, élvezetesen lassú történetmesélés ezen a ponton kezd el néha hosszúnak hatni. Ha megint Pelevinnel dobálózunk, meg a jóslatával, akkor meg is kérdezhetnénk, hogy na igen, elmenekültünk, ideértünk, de most akkor mi legyen? Azért a film tartogat még egy emlékezetes befejezést, és a lényeg különben sem a hogyan tovább kérdése, hanem Laura felszabadulása és boldogsága.
Kuosmanen az Olli Mäki után ismét meghatóan, de egészséges öniróniával mesél a szeretetről és önmagunk kereséséről egy látszólag eseménytelen, néhol lassú, de érzékeny és kellemesen humoros filmben. És bár az ember azt hinné a korábban említett bölcseletekről, hogy lerágott csontok már, a rendező mégis eléri, hogy újra rácsodálkozzunk az élet örök igazságaira, levetkőzzük a vastagon ránk rakódott manírt, és meghittnek érezzük a rideg orosz vonatutat. Mintha az ember tényleg csak az úton lenne igazán otthon.
