Ráadásul a rendőrség olyan vehemenciával rúgja rá az ajtót a mit sem sejtő Miller családra, mintha csak egy nemzetközi elfogatóparancs alatt álló terroristavezért akarnának kézre keríteni. Állig felfegyverzett kommandósok teperik le a szülőket és rángatják ki az ágyából a fiatal Jamie-t, akit alig húsz perccel később már a kihallgató szobában szembesítenek tettének félreérthetetlen bizonyítékaival. A Kamaszok nem próbál a fiú bűnösségét illetően kételyeket ébreszteni a nézőben. A kérdés sokkal inkább az, mi vezethet egy kiskamaszt ilyen rettenetes tett elkövetésére.
Az önmagában is meghökkentő és felkavaró felütést a sorozat által konzekvensen betartott egysnittes elbeszélési stílus hivatott méginkább zsigerivé és életszerűvé tenni (amely csak részben sikerül). Az események megszakítás nélkül, vad lendülettel söpörnek végig az epizódokon. Az egyre szövevényesebbé váló történet eközben több szemszögből tárja elénk egy általunk alig ismert és még kevésbé megértett generáció lélektanát. A Kamaszok megdöbbentő és frontális módon szembesít a ténnyel, fogalmunk sincs arról, mi történik a social media platformok által létrehozott alternatív valóságbuborékokban szocializálódó tizenévesekkel.
Ha egy gyermek - az ártatlanság, a jövő és a remény örök szimbóluma - az egyik legszörnyűbb bűnbe esik, az sosem kizárólag az egyén erkölcsi bukását jelenti. Ahol ilyesmi megtörténhet, ott a gyermek közösségei együttesen vallottak kudarcot. Egy angol közmondás szerint egy egész falu nevel fel egy gyereket, vagyis közös felelősségünk, milyen embereket termel ki a társadalom. Csakhogy „az okostelefonok felületein árván tükröződő” világból lassan teljesen kiveszik a közösség gondolata. Algoritmusok által felépített falak zárnak el egymástól, miközben épp a felnőtté válás útjára lép az első olyan generáció, amelynek már kezdettől alapélménye ez a fajta izoláció. Nem tudjuk, milyen ingerek érik őket, milyen hatások mentén formálódik a személyiségük, miként tekintenek a világra, épp emiatt pedig a problémáikat sem vesszük észre, még akkor sem, ha a baj ott van az orrunk előtt. A sorozat ennek beláthatalan következményeire kíván határozott és közérthető módon figyelmeztetni.
Emiatt a Kamaszok sokak számára érződhet majd szájbarágós és hatásvadász társadalmi célú oktatófilmnek, mintsem valódi mélységgel rendelkező drámának, és olykor valóban joggal érezhető szájbarágósnak a nem túl árnyalt társadalombírálat. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, milyen rendkívüli hatást vált ki a sorozat világszerte és hogyan tematizál széles körben egy égető, nagyszabású és összetett problémát, elmondható, hogy Stephen Grahamék a Netflixen a legjobb helyen és a megfelelő regiszterben szólaltatták meg a történetet.
Amennyiben elfogadjuk, hogy egy film vagy sorozat értékét nem csak és kizárólag esztétikai minősége határozhatja meg, de társadalmi szerepvállalásának jellege is hozzájárulhat, a Kamaszok kétségtelenül megérdemli az elismerést. Félreértés ne essék, a sorozat bőven rendelkezik annyi művészi erénnyel, amelyek önmagában is értékes alkotássá tennék, a gyakran kihangsúlyozott mondanivaló mellett képes egy érdekes és érzelmileg intenzív kapcsolódást teremtő történetet is elmesélni.
A sokat emlegetett és méltatott egy snitt/epizód bravúrja kétségtelenül emlékezetes és hatásos eszköz, amely technikai értelemben egészen lenyűgöző teljesítmény. Kamera, fény, hang és szereplők óramű pontossággal hangolódnak össze egy komplex rendszerré, miközben a dinamikus eseménysorok egyúttal igyekeznek a néző figyelmét a főszereplőkön és azok belső folyamatain tartani. Az epizódokat rendező Philip Barantini nem először döntött amellett, hogy vágás nélkül meséljen el egy történetet. A Forráspont című film - melynek egyébként szintén Stephen Graham volt a főszereplője - ugyanezen logika mentén készült el, mintha csak a Kamaszokat lett volna hivatott előkészíteni.
Ugyanakkor bizonyos helyzetekben pont a kötött formához való ragaszkodás gyengíti a legjobban az egyébként remekül felépített drámai helyzeteket. Mivel nincs vágás, a kamera olykor kellemetlenül sok ideig szorul jellegtelen nézőpontokba, meglehetősen színházi hangulatot kölcsönözve egy-egy jelenetnek. A cselekmény és a játékidő egyidejűsége pedig elveszi annak a lehetőségét, hogy bizonyos fordulatok és információk organikusabban, eltérő ritmusban derüljenek ki. Mivel mind a négy rész egy óra eseményeit öleli fel, a narratívát építő fordulatok egy szünet nélkül tüzelő géppuska módjára csapódnak bele a struktúrába, amely tovább fokozza a teatralitást.
Az elmúlt években az egysnittes forma (sajnálatos módon) a közgondolkodásban némiképp eggyé vált a profizmus ideájával, miközben a vágás tempója, a különböző plánok és szempontok váltakozása, az időkezeléssel való játék mind alapvető eszközei a mozgóképes elbeszélésnek, melyeket egyszerűen kár nem használni. Különösen annak fényében, hogy a főbb szerepekben minden színész eszelősen pontos, meghökkentően naturalista és eleven alakítást nyújt, ahol egy-egy gesztust vagy reakciót mégis elnyom a kameraszemszög esetlensége vagy a rossz tempó. A mindig nagyszerű Graham a vádlott kisfiú édesapjaként a szemünk láttára hullik atomjaira, drámai eszköztárának teljes birtokában rajzolja fel egy zavart és összetört apa portréját, aki elkeseredve próbálja megérteni, mit ronthatott el.
Ugyanakkor a főszereplő-író-producert is háttérbe szorítja a Jaime-t megformáló, mindössze 15 éves Owen Cooper. Az elsőfilmes színész egy magára hagyott fiú zaklatott pszichéjének ezer darabra tört üvegszilánkjaiból egyszerre képes Jamiet fájdalmasan elveszett, magányos és megtört lélekként, ugyanakkor éles és közveszélyes bestiaként is láttatni velünk. A gyerekszínészet egészen ritkán tapasztalt minőségeit ismereteti meg, amelyet látva teljességgel nevetséges hozzáállásnak tűnik innentől pusztán életkor alapján következteni egy színész érzelmi érettségének mértékére. Cooper már most birtokában van annak a kincsnek, amit valódi jelenlétnek nevezhetünk. Ragyogó szelleme, játszói érzékenysége kiviláglik, alighanem egy új generáció egyik legnagyobb színésze lépett a színre.
A Kamaszok, noha már-már a didaxis határait súrolva figyelmeztet a generációs szakadékok, a közösségi média által létrehozott torzulások veszélyeire, nagyszerű megközelítést használ a téma körüljárásához. A négy epizódban, négy különböző szemszögből tekintünk rá az ügyre és annak társadalmi szintű hatásaira. A család, a nyomozást vezető rendőr, egy gyermekpszichológus és maga Jaime lencséjén át mind más-más aspektusait gondolhatjuk át a történetnek. Ugyanakkor az epizódonként váltakozó nézőpontok némiképp ellehetetlenítik, hogy bármelyik szereplőt is mélyebben megismerjük vagy megértsük, a túlsűrített történetszálak miatt egy-egy szereplő felszínesebb marad, szerepük elvarratlanul lóg a levegőben.
A Kamaszok hasonlóan nagyot merít témafelvetéseiben is: az incel szubkultúra, az Andrew Tate-jelenség, a szűretlenül özönlő szexuális tartalmak gyerekekre gyakorolt hatása, a közösségi média felületek önálló - az idősebb generációk számára teljesen értelmezhetetlen - nyelv-és szimbólumrendszere, az elavult közoktatás, a diszfunkcionális szociális ellátórendszer, a hatóságok és az igazságszolgáltatási rendszer hibás működése mind tematizálódik, miközben hasonlóan nagy teret próbál adni a szereplők drámájának és a traumafeldolgozás küzdelmeinek ábrázolására. Talán a felsorolás terjedelméből is érezhető, négyszer ötvenperc ehhez korántsem elegendő.
Összességében a Kamaszok mégis eléri legfőbb célját: a sorozat legvégén a gyermeke szobájában a kisfia ártatlanságát szimbolikusan is eltemető Eddie Miller és családjának kálváriája kifacsarja a szívünket, miközben kellő pontossággal meghatározott üzenete valóban arra késztet, hogy a Jaime-vel egyidős vagy nála fiatalabb szeretteink biztonságáról és hogylétéről azonnal megbizonyosodjunk. A sorozat képes olyan közelségbe hozni a látottak szörnyűségeit a saját életünkkel, ahogy csak nagyon keveseknek sikerül. Márpedig ha csak egyetlen családban is a Kamaszok hatására képesek lesznek nagyobb figyelemmel és több szeretettel viszonyulni egymáshoz az emberek, Grahamék már olyan győzelmet arattak, amely bizonyos értelemben bármilyen művészi teljesítménynél nemesebb.
