Egy szibériai kisvárosban pár éve közel 39 fok volt. Egy kanadai kisvárosban meg majdnem 50. Tavaly nyáron az északi félgömbön alig esett eső. Közben Pakisztánt elvitte egy bődületes villámárvíz. Kalifornia az erdőtüzek állama lett, Ausztrália meg már csak azok számára élhető, akik a Pokolból másznak fel oda hűsölni. Lassan kifogyunk a hurrikánnevekből, Magyarországra pedig beköszöntött a tornádók kora. Akármeddig lehetne sorolni mindazokat a környezeti károkat, tragédiákat, nemrég még lehetetlennek vélt katasztrófákat, amelyekről senki más nem tehet, csak és kizárólag mi. Az, amit ezzel a szaros kis bolygóval tettünk, visszaüt.
Hiába repülünk magángéppel klímakonferenciákra, hiába mondunk ki oly magabiztosan bizonyos százalékszámokat, hiába tárgyalunk-egyeztetünk évtizedek óta, hiába verjük a nyálunkat és tiltjuk be azokat a rohadt műanyag szívószálakat, mintha nem változna semmi. Sőt.
How to Blow Up a Pipeline
A klímaválság pedig azokat sújtja leginkább, akik a legkevésbé tehetnek róla: a szegényeket és jogfosztottakat. Egy szempillantás alatt mossa el életüket egy véletlenszerű árhullám, mindenük elég egy immár átlagosnak nevezhető nyári napon, éhen-szomjan vesznek, megélhetésüket elsodorja egy sárlavina. Azok viszont, akiket jócskán lehet okolni mindezért – a cégmonstrumok –, köszönik szépen, jól vannak. A globális felmelegedés okozta globális pusztulás nem egyszer rámutatott már arra, hogy – a felvilágosodás narratívájával szemben – az emberi civilizáció már nem a tudomány, hanem a tőke köré szerveződik.
Hiába dödögnek a tudósok a klímaváltozás negatív hatásairól napestig, ha tudományos tényeik és érveik nem szolgálják eléggé a tőke érdekeit. Ha eggyel kevesebb üveg kólát tudunk eladni azért, mert pár szarfészek országot néhanapján megöntöz egy kis savas eső, akkor inkább csak elfordítjuk a fejünket és somolyogva teszünk pár üres ígéretet. Kapitalizmus, baby! És akkor csodálkozunk, ha egyesek nem akarják tovább hallgatni a süketelést arról, hogy a vállalatóriásoknak mit kellene tenniük azért, hogy esetleg ne dögöljünk meg a következő 20 év alatt. Egyesek inkább ütni akarják őket ott, ahol fáj nekik.
How to Blow Up a Pipeline
Ha pedig valaki filmre akarja vinni az ő morálisan megkérdőjelezhető tetteiket és hangot akar adni dühös, fékevesztett kiábrándultságuknak, annak rohadtul óvatosnak kell lennie. A klímaaktivisták (klímatudósok, környezetvédők, és így tovább) közegének és munkásságának ábrázolása még az olyan ártalmatlan látványfilmekben is kényes téma, mint mondjuk a Holnapután, hiszen az is árt a nap mint nap fogcsikorgatva küzdő aktivisták megítélésének, ha cselekedeteiket, nézeteiket és céljaikat a filmkészítők felpuhítva tálalják, és az is, ha filmes megfelelőik túlságosan vérmesek, kérlelhetetlenek és elvakultak.
Ahhoz, hogy egy kifejezetten a klímaválsággal foglalkozó és a klímaválságot okozókat elmeszelő film (legyen az játék- vagy dokumentumfilm) igazán működni tudjon, kell egy bizonyos – nehezen elérhető – egyensúly a szórakoztatás és a magyarul csak call to actionnek hívott, jelentőségteljes tettekre történő felhívás között. Ez az egyensúly az, amit Adam McKay mintha meg sem akart volna találni a Ne nézz fel! kellemetlen kínkeservében, sokkal jobban csinálta viszont Kelly Reichardt, aki a Sötét húzások gátrobbantó aktivistáinak történetét a paranoia thrillerek kőkemény feszültségével töltötte meg. Nagy kár, hogy Reichardt üldözési mániájuktól bénított szereplői végső soron egymás farkasai lesznek, így ugyanis kissé félremegy „az ügyért” harcolók megértésére tett becsülendő erőfeszítése.
Kelly Reichardt: Sötét húzások
Talán eddig Paul Schrader közelítette meg a legérdekesebben és legjobban a témát. Ahogy A hitehagyott papja egy megkeseredett, elszánt, radikalizált klímaterroristával folytatott eszmecsere hatására apránként elveszti a kapcsolatot istenével és elmerül egy egzisztenciális-pszichológiai dögkútban, abban minden ott van, nem csupán kimondva, kimondatlanul is: milyen isten az, aki hagyja, hogy gyerekek szülessenek egy mérgező, élhetetlen világra?
Itt jön a képbe Daniel Goldhaber How to Blow Up a Pipeline című idei remeke. Miként a Sötét húzások és A hitehagyott szereplői, Goldhaber fiatal ökobanditái is megelégelték, hogy a halál árnyékában kénytelenek élni. Megelégelték a szeretteiket sírba taszító, kíméletlenül fojtogató konstans olajszagot, az olajfúrók acélszörnyetegei által tönkrebarmolt valaha volt gyönyörű táj szenvedését és az istenverte olajmultik érzéketlen kapzsiságát. A kötelező köröket rég lefutották már: tüntettek eleget, lobbiztak, pofáztak, fenyegetőztek, ellenálltak, mindhiába. Ezért inkább fel fognak robbantani egy olajvezetéket, mert egy olajvezeték felrobbantása többet ér ezer szónál.
Ahogy a film alapjául szolgáló – és a filmben fel is bukkanó – manifesztumában Andreas Malm írja: a történelem során nem volt még egyetlen olyan sikeres – jó célt, forradalmi változást szolgáló – tömeges felkelés sem, amelynek ne lett volna szerves része a magán- vagy állami tulajdon taktikus megrongálása, illetve elpusztítása (ezt egyébiránt Greta Thunberg is többször hangoztatta). Abban pedig van valami lenyűgöző vakmerőség, hogy Goldhaber egy szélsőséges klímavédelmi tettekre buzdító kiáltványt filmesített meg. A rendező és írótársai (Ariela Barer, a film egyik főszereplője és producere, valamint Jordan Sjol) viszont szerencsére nem szóról szóra fordították át filmre Malm szövegét – az nehéz is lett volna –, hanem egy fiktív zsánertörténetet írtak a manifesztum legfontosabb állításai és ötletei köré.
How to Blow Up a Pipeline
A How to Blow Up a Pipeline egy vérbeli, körömrágós, izzasztó, pislogásmentes heist movie. Nyolc eltökélt, hajthatatlan fiatalt összefúj az olajbűzös, rákkeltő szél. Mindegyiküket egy-egy komoly, klímaválság okozta személyes trauma terelte radikális utakra, különbözőek aligha lehetnének, céljuk mégis egy: megbénítani az ország olajellátását, apokaliptikus gebaszt okozva ezzel a tőzsdén. Ahogy kell, a film egy tökös seregszemlével indul, majd Goldhaber gyorsan rátér a küldetés körvonalazására, a tervezésre, majd a film gerincét jelentő misszióra. A tét pedig magasabb nem is lehetne.
Nem pénzt, nem ékszereket, nem holmi javakat akarnak elcsórni. Vissza akarják lopni a jövőnk megváltásának lehetőségét. Pusztításuk önvédelem. Semmi nagyravágyó, dicsőséges vagy hősies nincs benne, a keserű szükség utolsó utáni pillanata szülte. Tettük számító, durva, nyers, erőszakos és sokkoló, de azáltal, hogy Goldhaber kellő türelemmel, figyelemmel és megértéssel tekint karaktereire, nem a rombolás válik igazán fontossá, hanem a rombolást motiváló emberségük fékezhetetlen ereje. Ennek köszönhetően a film minden egyes adrenalinpumpáló másodpercét átjárja a remény. A remény és a végzet. Egyaránt rettegünk értük, drukkolunk nekik és tudjuk, hogy annyira cefetül jól azért nem végződhet a dolog. A történet súlya azért mázsás, mert Goldhaber karakterei mindezek ellenére nem fékeznek, nem engednek, elvégre más opciójuk nincs. A How to Blow Up a Pipeline irgalmatlanul feszült végzetszerűsége könnyedén rokonítható a Safdie testvérek mesterműveihez, vagy épp A félelem béréhez és A félelem árához.
A feszültségépítésben óriási szerepe van továbbá Gavin Brivik egyaránt cool és frusztrált, klasszikus bűnfilmes szintizenéjének (eszünkbe jut Az erőszak utcái) és Tehillah De Castro dokumentarista földhözragadtságot árasztó, minden szenzációhajhászatot mellőző egyszerű, száraz és poros-koszos képeinek, valamint Daniel Garber pörgős-pattogós, ötletes vágásának. A koncentrált, visszafogott – a ’70-es évek legjobbjait idéző – stílus kitűnően irányítja a figyelmet a csúcsra járatott határidő-dramaturgiára és sodró cselekmény felszíne alatt rejlő ijesztő bizonytalanságokra. Csak azon jár az ember agya, hogy hányféleképpen mehet gallyra a misszió, és hogy vajon ki gyengül el, ki adja fel, ki dobbant. Egy későn beemelt elhanyagolható nyomozót leszámítva nincsenek a filmben antagonisták, rosszakarók, üldözők. Csak ez a nyolc mondvacsinált ifjú terroristakezdemény van, alattuk pedig a léc folyton rezeg.
A How to Blow Up a Pipeline egyik legjobb és legérdekesebb formanyelvi húzása az, ahogy Goldhaber a legfontosabb, legmeglepőbb, legizgalmasabb jelenetek tetőpontjain vág át az egyes karakterek eredettörténetét röviden és tömören vázoló flashbackekre, kisebb-nagyobb idegborzoló cliffhangereket hagyva hátra. Az más kérdés, hogy a bombagyáros srácok igazi személyiségét, motivációikat és kapcsolatrendszerüket ezek a visszatekintések mennyire árnyalják. Nem lehet azt állítani, hogy a How to Blow Up a Pipeline a rétegzett karakterábrázolásáról lenne híres, ugyanakkor a színészek nagyszerű munkájának köszönhetően bántó hiányérzetünk sincs. Épp eleget tudunk róluk. Eleget ahhoz, hogy értsük, mit miért csinálnak és eleget ahhoz, hogy tudjuk, az jó. Persze, nem ilyennek szoktuk meg a jót, de ha ez kell ahhoz, hogy végre történjen valami, akkor ez a jó és kész.
Kétség sem férhet ahhoz, hogy a How to Blow Up a Pipeline provokatív, megosztó film. Kövér vitákat fog elindítani, vagy épp lezárni. Politikai, morálfilozófiai, és nyilván környezetvédelmi vitákat. Ezek a viták azonban szükségesek és egészségesek, hiszen mégis csak egy kifejezetten radikális iromány kvázi-adaptációjáról van szó. Goldhaber a legtöbb esetben ügyel arra, hogy az alapműben megfogalmazott vaskos és éles szentenciák ne recsegjenek papírízű didaktikussággal. Ettől még néha úgy recsegnek (például mikor a srácok arról vitatkoznak, hogy vajon terroristáknak fogják-e őket bélyegezni). Ráadásul igazán szükség sincs ilyen jelenetekre. Ahogy a fiatalok egy-egy nézésből is megértik egymást, ahogy csendes félszavaikból is kivehetővé válik a hosszan érlelt harag, ahogy szótlan gerillaharcosként tákolják össze és rakják helyükre a bombákat (erre a jelenetsorra fel kell készülni némi vérnyomáscsökkentővel), az bőven megteszi.
Kisebb aránytévesztései ellenére a How to Blow Up a Pipeline fontos film. Goldhaber láthatóan komoly kompromisszumokat kötött azért, hogy Malm kiáltványának üzenetét egy precízen összerakott műfaji film formájában a lehető legtöbb nézőhöz, a lehető legközérthetőbben el tudja juttatni. Lehetett volna többet osztani az észt az ökokatasztrófák okairól, a multik felelősségéről a világégésben, vagy a vezeték elleni merénylet előre látható vonzatairól? Aha. Több, érdekesebb, mélyebb lett volna így a film? Egyáltalán nem biztos. Izgalmasabb? Semmiképp.
